Kiválasztott szeretnél lenni vagy inkább választanál?

Mindannyian arra vágyunk, hogy kiválasztottak legyünk. Ősi emberi tulajdonságunk ez, történelmünk nagy részében az az egyszerű tény, hogy egy adott embert senki nem választott, nem rendelkezett kapcsolatokkal, számára a halállal volt egyenlő. Ezért olyan könnyű kétségbeesni már attól is, ha gyerekként nem akarnak velünk barátkozni, ha tornaórán mi maradunk utoljára, amikor a csapatkapitányok kiválasztják a játékosokat a partizánhoz, vagy ha már mindenki jár valakivel (vagy ezt hisszük), és mi még mindig petrezselymet árulunk.

A kiválasztott kitüntetett státusza misztikus jelentőséggel bír. Mikor az Orákulum közli Neóval, hogy nem ő a kiválasztott, egy világ dől össze benne, hiszen Morpheusz annyira biztos abban, hogy ő a megmentő. A kiválasztottsággal rengeteg előjog, hatalom jár együtt, de persze lehet teher és nehéz kötelesség is. Bizonyos emberek pedig semmitől nem riadnak vissza annak érdekében, hogy egy-egy politikai közösség kiválasztottai lehessenek, mert ez ad értelmet az életüknek.

Természetes, hogy a társkeresés is a kiválasztottság bűvkörében zajlik. Akár a való életben ismerkedünk, akár online, a konkurencia hatalmas és az az érzés, hogy minket senki nem választ, megsemmisítő erővel bír. Ráadásul a hagyományos szereposztás úgy néz ki, hogy a nőtől inkább passzivitást várnak, mert a férfi akar választani, mégis az az elterjedt nézet, hogy mindig a nő választ... Amivel egyfajta csapdába ejtjük a nőket, akiket nem választ senki vagy akik úgy érzik, hogy nem sikerül valami titokzatos eszközökkel bevonzani azt a férfit, akit egyébként ők választanának.

Mert az még mindig nem igazán elfogadott, hogy kerekperec odamenjenek valakihez és közöljék: szívesen megismerkednének vele. Elvárják tőlük, hogy tegyenek úgy, mintha eszük ágában se lenne ismerkedni, de ha mégis, akkor is csak általánosságban, és lehetőleg ne tegyék egyértelművé, kivel elegyednének szóba. Testbeszéddel jelezzenek csak, ami egyrészt sok nőnek nem az erőssége, másrészt sok férfi nem is jeleskedik ennek értelmezésében.

Valójában a civilizációs máz folyamatosan akadályoz minket abban, hogy nyílt üzeneteket küldjünk egymásnak, illetve aki nagyon egyértelműen nyomul, azt általában gyanúsnak és kellemetlennek tartják.

Ugyanakkor az a pozíció, hogy én nem kezdeményezhetek, csak finoman utalgathatok, valójában elég megalázó és defenzív helyzetet eredményez. Ameddig folyton az jár a fejemben, hogy vajon elég jó vagyok-e ahhoz, hogy kiválasszanak, vagy éppen ellenkezőleg: nem fogok senkinek kelleni, addig a negatív gondolatok uralják a viselkedésemet. Ezzel ellentétben, ha annak a helyzetét veszem fel, aki aktívan választhat, aki feljogosítva érzi magát arra, hogy döntéseket hozzon, akkor biztos nem kérdőjelezem meg állandóan a saját értékeimet.

De milyen módszerrel válhatunk passzív szereplőből aktívvá? Mitől leszünk döntéshozatali helyzetben?

Először is magunkat kell meggyőznünk arról, hogy értékesek vagyunk és velünk lenni kiváltság. Lehet, hogy ehhez a bennünk ágáló negatív hangokat kell átírnunk. A negatív hangok általában a gyerekkorunkból származnak, és sokszor verbálisan vagy egyéb módokon is bántalmazó szülőktől jövő üzenetek képében jelennek meg. Csakis tudatosan szállhatunk szembe velük, ha másképp nem megy, ehhez bizony szakember segítsége kellhet.

A negatív üzeneteket nem egyszerűen megszüntetni kell, hanem pozitívakkal helyettesíteni: mondjuk el saját gyermekkori énünknek, mennyire szeretetreméltó, értékes ember, változtassuk meg a saját magunkról alkotott képünket. Minél mélyebbre ásott bennünket a múlt, annál nehezebb ez a gyakorlat, de a sarokba szorult kisegér pozíciójából nem vághatunk bele abba, hogy mi válasszuk meg azokat az embereket, akikkel ismerkedni szeretnénk. Ráadásul mindaddig, amíg önértékelési problémákat cipelve mozgunk a párválasztás mezején, olyan emberek fognak ránk vadászni, aki éppen ezeket a gyengeségeket akarják kihasználni saját céljaikra. Vagyis hiába találunk így partnert, hiába leszünk kiválasztottak, a szereposztás azt diktálja, hogy áldozattá váljunk.

Ha azonban sikerült ez az átprogramozás, megfelelő magabiztossággal rendelkezünk és tisztában vagyunk az értékeinkkel, akkor már sokkal könnyebb lesz úgy kommunikálnunk, hogy mások is elhiggyék: velünk lenni kiváltság. De amíg mi magunk nem hisszük el, addig más miért is tenné?