Játszani az elérhetetlent?

A napokban kezembe került egy kilencvenes években kiadott könyv, Szingli férfiak címmel. Három, magát átlagosnak nevező angolszász, fehér és szerintem messze az átlag fölött sikeres értelmiségi férfi (Bradley Gerstman, Chrostopher Pizzo és Rich Seldes - egy könyvelő, egy ügyvéd és egy orvos) fogalmazta meg gondolatait arról, hogy mit kell tennie egy nőnek a magukfajta pasik meghódításának érdekében. Hiába telt el egy negyed évszázad az eredeti mű megjelenése óta (magyarul 2004-ben adták ki), olyan sokat azért nem változtak a dolgok: persze, akkor még csak gyerekcipőben járt az online társkeresés, ezért ők elsősorban a bárokban és társaságban való ismerkedés fortélyait elemezgetik, meg azt, hogy a telefonszámokkal mi legyen, ki miért kéri el, és utána hív-e vagy sem, ami mostanság kissé okafogyott...

De a könyv második részében olyan témákkal foglalkoznak, amelyek sose mennek ki a divatból: például azzal, hogy egyes nők azt gondolják, az a nyerő, ha elérhetetlennek tűnnek, vagy csiki-csuki játékot játszanak. A szerző trió szerint ugyanis ez tévedés. A férfiak csak egy bizonyos szintig szeretik elérhetetlennek érezni azt a nőt, aki tetszik nekik: ha túl elérhetetlennek tűnik, ugyanakkor korántsem ő a legérdekesebb a kínálatban (de még ha alapjában véve érdekes lenne is), csak saját maga alatt vágja a fát. Ha azt vesszük, hogy a zárkózottság, a visszautasító testtartás mennyire elveszi a fiúk kedvét a közeledéstől (legalábbis azok kedvét, akiktől a közeledését nőként szívesen fogadnánk), már a kezdetek kezdetén elronthatjuk az esélyeinket - és ez akkor is stimmel, ha az elérhetetlenséget nem megjátsszuk, csak öntudatlanul is ezt sugározzuk. 

Sőt, utóbbi esetben még nagyobb a probléma, mert egy megjátszott elérhetetlenségen bármikor lehet módosítani, ha rájövünk, hogy nem működik, de miközben azt hisszük, hogy igenis látszik rajtunk az érdeklődés, hogy nagyon szeretnénk ismerkedni, viszont a túloldalon ezt senki nem veszi észre, akkor még annak a felismerése is nehézségekbe ütközik, hogy mivel van a baj, és hogyan tudnánk rajta változtatni. (A szerzők szerint a férfiak 20, esetleg 40 esetből egyszer közelítenek meg egy nőt, aki tetszik nekik - de az online randizás világában azért ennél könnyebb a pálya, legalább is az első lépés megtételét illetően.)

Ha az ismerkedés már elkezdődött, tehát az első akadályon túljutottunk, akkor is könnyen megbillenhetnek a dolgok, amennyiben túl nehézzé tesszük a férfi számára a folytatást. A szerzők szerint merő tévhit, hogy ők annál jobban értékelnek egy nőt, minél jobban meg kell érte küzdeni. Persze, a túl könnyű célba jutás sem az igazi, mert akkor nem érzik úgy, hogy az érdemeiket díjazzuk, és azt feltételezik (esetleg tévesen), hogy bárki ugyanilyen könnyen jut nálunk célba - erre pedig a legtöbben nem szeretnek gondolni), de ha túl sokat kell küszködni már az elején, mikor még egyáltalán nem biztos, hogy megéri, az is hamar elveszi a kedvüket. 

A leghatásosabb persze, ha nem taktikázunk, hanem természetesen viselkedünk, ha nem vagyunk közömbösek, nem mutatkozunk annak, ha pedig azok vagyunk, úgyis mindegy - a túlbonyolítás általában nem vezet sehová, csak az a baj, hogy ha valaki tényleg tetszik, akkor nagy az esély rá, hogy elkezdjük túlbonyolítani, mert úgymond "meg akarjuk fogni" a pasit. Tehát azonnal elveszítjük a természetességünket, és számolgatjuk a napokat, az órákat, a perceket, akár például a tekintetben, hogy milyen hamar válaszoljunk egy sms-re vagy e-mail-re, mi tűnik túl gyorsnak (vagyis mitől látszik, hogy nagyon odavagyunk), és mi túl lassú (vagyis az már szinte közömbösségnek hat)... 

Ami az első szexet illeti, abban is sokféle hozzáállás létezik: van, aki iszonyúan kívánja, de úgy gondolja, hogy jobb húzni az időt, és kivárni a 4. vagy 5. randit (a könyvírók az 5. randira esküsznek egyébként), van, aki meg attól fél, hogy ha nem elég engedékeny, hamar túllép rajta a türelmetlen udvarló, így már akkor belemegy a szexbe, mikor ő még messze nincs kész rá. Esetleg nem is igazán vonzódik az illetőhöz, de a kapcsolat érdekében "meghozza ezt az áldozatot". (Ha látszik, hogy neki ez nem is jó, egy értelmesebb pasi nem erőlteti, ha pedig nem érdekli, hogy a nőnek nem jó, akkor azért kell vele ott és akkor szakítani...)

Ha kívánunk valakit, annak számos jelét adhatjuk úgy is, hogy még nem fekszünk le vele, az őszinte vágyat érezni fogja. És az sem baj, ha várunk egy kicsit az első alkalommal. De mesterségesen húzni az időt, csak azért, hogy úgymond értékesebbnek tűnjünk, keveseknél jön be... Talán olyan férfiak viselik ezt jól, akiknek nem igazán fontos a szex, vagy ők maguk is félnek az első alkalomtól. Amennyiben egy férfi maga húzza az időt (és amúgy nem extrém vallásos), ne hitegessük magunkat azzal, hogy csak lovagias, meg nagyon tisztel bennünket. Lehet, hogy azon kevesek közé tartozik, akiknek a szex huszadrangú kérdés - ha számunkra is az, semmi gond, de ha nekünk fontos a nemiség, derítsük ki időben, mi a helyzet, nehogy esküvő után derüljön ki, hogy kvázi testvérként szeretne velünk élni.