Karácsonyi sokkterápia magányos párkeresőknek

Ugyan már esett szó az oldalon a kérdésről, de mivel a téma egyre aktuálisabb, megragadom az alkalmat arra, hogy én is beszéljek a karácsony „réméről”. Az ötlet megfoganásához hozzásegített egy ismerősöm vallomása, melyben vezérgondolatként egyaránt megjelent negatív beállítódása és tanácstalansága az ünnepi mámorral kapcsolatosan. Egy jó ideje nincs senkije. Arról számolt be, hogy az elmúlt pár hét alatt több plázában és bevásárlóközpontban is megfordult, és ahogy az lenni szokott, figyelte az embereket az ajándékok vásárlása miatt felduzzadt tömegben. Nem egy kooperáló párocskát vélt felfedezni, akik épp meglepetések utáni hadjáratuk során lézengtek a boltok útvesztőiben.

Egyre szívszorítóbb állapot kerítette hatalmába, úrrá lett rajta egyfajta ürességérzés és tehetetlenség, miközben a „szerelmesen turbékoló” embereket kémlelte. Megkérdeztem tőle, hogy mivel szembesült ilyenkor. Nem ő volt az egyetlen, aki hasonló tapasztalatát osztotta meg velem, pár napja kaptam egy emailt is egy női olvasómtól, aki kihangsúlyozta, hogy „fél a karácsonytól” a fentebb említett okok miatt. Tehát ez vélelmezhetően tömegjelenség, nemcsak egyedi eset.

Érezhető, hogy az előbb vázolt kissé depresszív gondolatmenet („mindenki imádja egymást és csak én vagyok szerencsétlen lúzer balfék”), tele van negatív gondolati szintű torzításokkal, a valóság nem ilyen. De ez mit sem változtat a megélésén és szerintem ez a tapasztalat néhány ember számára legalább ennyire ismerős és ugyanilyen realitásértékkel bír.

Alapvetően hiszek azokban a pszichoterápiás módszerekben, melyek az ingerelárasztás eszközével igyekeznek felébreszteni az embereket saját lelki börtöneikből. A karácsony is valami ilyesmi lehet azok számára, akik már hosszú ideje társtalanok és magányosak és év vége felé szembesülnek azzal a ténnyel, hogy míg egyesek boldogan, egymásért lángoló atmoszférában ünnepelnek, nekik csak a szokásos rituálék jutnak ki osztályrészül: az ismerősök meglátogatása, a szülők tyúkhúslevesének elfogyasztása és a karácsonyi üdvözlőlapok megírogatása. Persze egyedül is lehet örömmel tölteni a szentestét, sőt akár ki lehet jelenteni azt is, hogy egyszerűen nem veszünk tudomást az egészről.

De, ha negatívan éljük meg az eseményeket, akkor nem önmagunkat csapjuk be azzal, hogy magunk előtt közömbösséget tettetünk, vagy pozitív gondolatmorzsákat igyekszünk belegyömöszölni a fejünkbe, miközben az érzelmeink teljesen mást súgnak?

Az ember társas lény, ez már a Bibliában is le lett írva. Hosszú idő elteltével egyszerűen rossz neki partner nélkül tengődni, mind érzelmileg, mind szexuálisan.

Hamarosan bekopog az ajtón a szeretet ünnepe. Egyedül ücsörögve a karácsonyfa alatt, azt mantrázgatva, hogy ez mennyire király állapot, valljuk be, sovány vigaszt szolgáltat ahhoz képest, mint, amikor megfogjuk valakinek a kezét és a lakás bútorain keresztül végigkergetjük egymást csillagszóróval. Egyenesen a hálószobáig. Nem várom el senkitől, hogy ilyen elborult képet mázoljon magának december utolsó napjairól, ezek csak az én vizualizációim. Karácsony, én így szeretlek. :)

Meg azt se akarom, hogy kizárólag a magányosság-egyedüllét unalomig szajkózott analizálgatásával  buzdítsalak arra, hogy csatlakozz hozzám némi filozófiai körutazásra.

Nos, én ezt az életbölcsességet máris átugrom (még visszatérek rá) és igyekszem egy hitelesebb, őszintébb és emberibb hangvételű választ adni Neked. Ne érts félre. Mielőtt átértelmeznéd a mondandómat, nem azt állítom, hogy egyedül lenni borzasztó. Sőt, szükséges megtanulni magunkkal jól lenni. De másvalakivel megosztani boldog pillanatainkat sokkalta pozitívabb.

Ezek a hatások és persze az általános ünnepi hangulat miatt érzett társadalmi elvárásból fakadó nyomás („szeressük, öleljük egymást” és társai), pont elég feszültséget és elkeseredettséget kelthetnek azokban az emberekben, akik most egyedül vannak.

Azon gondolkodtam, milyen használható tanáccsal szolgáljak Neked akkor, ha így érzel.

Minden belső változás első lépése a jelen állapot elfogadásával indul. Tehát, kezdjük ott, hogy kimondjuk: ha egyedül vagyunk hosszú távon, miközben tudjuk, hogy ez lehetne másképp is, ráadásul úgy, hogy érezzük, hogy ebben a mi felelősségünk is jócskán benne van és karácsonykor szembesülünk azzal, hogy ugyanúgy telik minden, mint eddig: szar. A legrosszabb talán nem is az, hogy épp karácsonykor nincs kihez odabújni, hanem, hogy ilyenkor konfrontálódunk azzal a legerőteljesebben, hogy ez az év többi napján sincs másképp. Ezt még fokozza, ha magunkhoz sem tudunk intimitással odafordulni, nemhogy másokhoz. Mintha felcsavarnánk azt a belső kis mélybe tuszkolt intenzív érzelmi szabályozónkat, ami már jó ideje óbégat bennünk és segítené a változásunk megtételéhez szükséges első, kritikus döntések meghozatalát.

A „szar” nevével fémjelzett érzelmi töltet elfogadása után követjük el a következő hibát. Elveszítjük a reményt. Valaki ezt önsajnálatnak hívja, de leszögezhető, hogy általában nem a helyzetek reménytelenségével van a probléma, hanem az emberek reményvesztettségével.

Tehát a megoldás: reményt kell valahogy találnunk. Ezalatt nem arra célzok, hogy törjünk be az első sztriptízbárba és rángassuk haza az ünnepi vacsorához a szembejövő legdekoratívabb alanyt, bár kétségkívül működhet ez a módszer is.

Inkább vállaljuk a felelősséget azért, hogy idén is társtalanul gubbasztunk otthon és tudjuk, hogy ebben a mi hozzájárulásunk is benne van. Feltéve, ha tényleg így van.

Ha magadba nézel, te olyan valakinek tartod magad, akivel egyébként szívesen karácsonyoznál együtt, ha kívülállóként megtehetnéd? Vagy inkább a szomszédhoz ugranál be?

Te egyenes gerinccel ülsz a fa előtt ott egymagadban? Az év 365 napja alatt tudatosan éltél, tisztában azzal, hogy, ami tőled tellett, azt megtetted? Vagy inkább folyamatosan kerested a kifogásodat és hárítottad a felelősséget magadtól, aminek az lett az eredménye, hogy ugyanazt vonzottad be most is?

Nos, ezzel konfrontálódni, jelenti magát a sokkterápiát.

De ez elindíthat benned egy pozitív krízist is, ha vállalod az ezzel járó fájdalmat.

Párkeresőként bármelyik előbb említett kategóriába tartozhatsz, azonban sokat tennék arra, hogy, ha fogadni kéne, hogy rengeteg társkeresési portálra regisztráló innen várja a megoldást problémáira és elfelejti, hogy ezek az internetes oldalak csak eszközök, hogy egyszerűbbé tegyük egy számunkra potenciális emberhez való eljutásunkat. Ha a való életben gondjaink vannak a társkereséssel, nagy valószínűséggel ez nem lesz jobb itt sem, maximum könnyebb útnak láthatjuk, mert még azt a kockázatot sem szükséges vállalnunk, hogy valaki 3D-ben utasítson el minket.

Akik persze a „hatékony eszköz” szemlélettel használják példának okáért a Randivonal különböző szolgáltatásait, azok a sikeresebbek. Rájuk talán nem is hatnak ezek a sorok.

Ha érted, amiről beszéltem, akkor feltennék neked még egy kérdést. Jövőre mit fogsz meglépni annak érdekében, hogy változzon ez a helyzet? Erre bőven elég, ha magadnak válaszolsz.

Befejezésül ne felejtsük el, hogy egy kapcsolatban is lehet ugyanúgy magányosnak lenni, mint egyedül és társ nélkül is lehet kiválóan érezni magunkat a bőrünkben (partnerrel azért lényegesen élvezetesebb) akkor, ha rendelkezünk önbecsüléssel és tartással. Viszont, ha mindez nincs meg, akkor ki vagyunk szolgáltatva annak, hogy a „karácsony rémének” közeledtével súlyosabban fogjuk átélni a magány különböző árnyoldalait, mert a külvilág azt a hiányzó „boldogságot” fogja megmutatni nekünk az általunk kivetített torz tartalmakon keresztül, amire még nem leltünk rá.

Kedves párkapcsolatban élő, vagy nem élő sikeres/sikertelen társkereső, kénytelen vagyok, némileg szarkasztikus, de korántsem rosszindulatú mondattal lezárni a cikkemet: kellemes karácsonyt kívánok! :)

Nem nevetlek ki, de pár csepp önirónia jót fog tenni, bármilyen helyzetben is vagy.

Üdv,

Lázár Gergely – Randivonal Blog Szakértő Válaszol Rovat Vezetője

Forrás:

www.randidoctor.hu