Az utóbbi időben viszonylag sokat foglalkoztam a kiégés lélektani hátterével. Köztudott, hogy a modern kutatások szerint már nemcsak munkahelyi kiégésről beszélhetünk, pl. valamilyen túlzottan stresszes környezet hatására (jellemzően itt említik a multinacionális vállalatok, vagy akár az egészségügy bizonyos területeit), hanem kiéghetünk házastársként, egyetemistaként, vagy akár szülőként is.
Azon gondolkodtam el, hogy ennek a pszichológiai folyamatnak bizonyos „tünetei” mennyire adaptálhatóak a társkereső szerepére és itt most hangsúlyozom: elsődlegesen nem a dolog szexuális vonatkozására célzok, arra a közkedvelt vitatémára, amiről gyakran szó esik társaságban, miszerint is, sok-sok partner elfogyasztásával, egy idő után már kialakul bennünk valamiféle érzelmi üresség, mely gátja lehet egy későbbi tartós kapcsolatnak. Az is érdekes kérdés persze, hogy a számos szexcimbora valóban eredményezhet-e efféle „torzulásokat” az ember lelkében.
Amin én tűnődtem el az inkább a következő: hova vezethet az, ha párkeresőként olyan szituációkba kerülünk bele, melyek kísértetiesen hasonlítanak azokra a történésekre, melyeket akár alkalmazottként élhetünk át a munka világában?
A kezdeti álmokat követően igen nagy csalódással járhat, ha rengeteg próbálkozás után, sikertelen párkapcsolatok és randik hegyét magunk mögött hagyva, megtörve és kiüresedve például azt mondjuk: végül is tök mindegy, a férfiakban/nőkben bízni úgysem lehet, akkor inkább magamnak élek (az értékrend ilyen mértékű megváltozása is felfogható a „kiégés” tüneteként).
Hogy néhány példát hozzak.
Kik alapvetően a veszélyeztettek a kiégés szempontjából?
Leginkább a perfekcionista, magas ideálokkal rendelkező emberek, akik lépten-nyomon szembesülnek azzal a keserű ténnyel, hogy elképzeléseiket nem tudják realizálni a gyakorlatban. Látom ezt iskolapszichológusként számos pedagógusnál is, olyanoknál, akik egykor hittek a gyerekek szeretetében és jóra való hajlandóságában, majd 20-30 év után már inkább azt mondják, hogy „csak éljem túl, mert úgysem lehet semmi pozitívra számítani a hetedikes Gáborkától meg Pistikétől, se a kollégáimtól, se a rendszertől, amiben létezem”. Az értékek, amiket akkorra képviselnek már gyökeres ellentétben állnak korábbi kijelentéseikkel és talán ők is elcsodálkoznának, ha hallanák magukat, miközben a fiatal generációról tárgyiasítva, személytelenül beszélnek (pl. „Milyen gyerekanyag várható idén?”).
A kiégés első szembetűnő tünete az, mikor bizonyítási vágyunkból bizonyítási kényszer válik. Hogyan vehető ez észre a párkeresésnél? Példának okáért: már nem egy szabad választás eredménye az, hogy egy randira elmenve teszünk a jól eső megerősítésért (csinosan felöltözünk, edzőterembe járunk, stb.), amit a partnertől kaphatunk, hanem kényszerítve érezzük magunkat arra, hogy megmutassuk, mi alkalmas jelöltek lehetünk a másik nem számára. Mikor pedig ez nem sikerül, még keményebben kezdünk harcolni a sikerért (amit sok esetben az „alapstratégiák” meg nem változtatása miatt újabb kudarcok követnek).
Idővel már nem számít, hogy kivel jövünk össze, hogyan bánnak velünk, a lényeg csupán az, hogy legyen valakink (magyarul, teljesen figyelmen kívül hagyjuk az igényeinket, ez is a kiégés lépcsője). Aztán már az is mindegy kategóriává válhat, hogy tulajdonképpen kezdetben mit is kerestünk: mondjuk egy csillogó szemű, értelmes, jóakaratú férfit, aki a tenyerén hordoz minket, de már az érzéketlen, faragatlan muksó is megteszi, csak ne verje be a fejünket, mert, ugye „jobbat úgysem lehet találni”. Vagy: faarccal ülünk le kávézni a háromszázhatvanadik nővel, akinek már a puszta jelenléte is idegesít bennünket és hamar meg is találjuk az érvet, hogy miben is lenne ő alkalmatlan pályázó egy párkapcsolatra (tehát előkerül a tagadás és egyfajta érzéketlenség is az élet pozitív lehetőségei iránt).
Ez odáig gyűrűzhet, hogy a sok-sok kudarc miatt, valaki akár szélsőséges személyiségváltozást is átélhet, főleg ugye akkor, ha társkereső szerepét valóban komolyan vette. Ebben érdekes különbségeket figyelek meg klienseim körében. Vannak, akik kifejezetett „projektnek” tekintik a nagy Ő megtalálását, mások szimplán elvannak, és nem veszik annyira komolyan ezt az egyedülállóként egyébként mindannyiunk számára aktuális életfeladatot. Jellemzően az első csoport az, akin felismerem az érzelmi megingásokat, a csalódásokat és az ideák megrendülését.
Természetesen a tanácsom nem az, hogy dobjuk félre álmainkat és semmit ne tegyünk a sikerünkért, hanem érzékeljük az intő jeleket, akkor, mikor azok megjelennek, mert az örvény idővel egyre mélyebbre húz le minket és nagyon nehézzé válhat a kitörés és a talpra állás.
Kérjünk segítséget akkor, mikor még nem késő.
Forrás: