Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Kit szeretsz, ha szeretsz valakit?

Szeretni egyszerű, amíg csak felületesen ismerünk valakit. Azt látjuk, hogy csinos, vidám, vicces, szellemes, és mi jól érezzük magunkat vele. Komolyan elhisszük, hogy ez már szeretet, pedig még fogalmunk sincs, kivel állunk szemben. Azt gondoljuk, hogy szerelmesek vagyunk abba a nőbe vagy férfiba, de nem tudunk róla semmit. Csak a pozitívumaiba vagyunk szerelmesek, nem abba az emberbe, akinek titkai vannak, akit már értek traumák, aki talán valamilyen betegséget hordoz magában, és aki búskomorságba eshet vagy kiborulhat.

Minél kevesebbet tudunk a másikról, annál izgalmasabbnak gondoljuk, és annál könnyebben rajongunk érte. Ebben a fázisban az illető, ha ugyancsak tetszeni akar nekünk, persze a legjobb formáját hozzá. Aztán észrevétlenül belépünk egy következő fázisba, ahol már repedezik az ideális kép, de igyekszünk restaurálni, hogy ne kelljen búcsút inteni a kezdeti rajongásnak.

Akár párkapcsolatról, akár szülő-gyerek viszonyról vagy barátságról van szó, mindig érhetnek meglepetések. Senki sem játszik nyílt lapokkal. Mindenkinek vannak titkai, amelyeket jobbnak lát nem megosztani a partnerével. Egyrészt önvédelemből, másrészt azért, mert nem akar csalódást okozni. Kíméli a róla alkotott illúziót, hiszen nem bízik abban, hogy a másik ember a valóságot is ugyanúgy tudná szeretni, mint a megszépített verziót.

De mi is ugyanezt tesszük: szerepeket játszunk, bár talán nem is vagyunk tudatában, mennyire odafigyelünk arra, hogy a számunkra fontos emberek kedvéért elfedjük a valónknak azt a részét, amit ő szerintünk nem tudna elfogadni. Vannak páran, akik nem fárasztják magukat ezzel, és mindenkivel kíméletlen őszinteséggel viselkednek, de őket nem is igazán szokták kedvelni. Az emberek nem az őszinteséget keresik, hanem a megnyugtató illúziót.

Aztán előállnak krízishelyzetek és lehull az álarc. Kiderül, hogy a partnerünk, a gyerekünk, a szülőnk, a barátunk nem is olyan, amilyennek gondoltuk. Nem hittük volna, hogy ezt vagy azt képes elkövetni, sokkal jobb embernek véltük. Úgy érezzük, becsaptak. Átvertek, nem voltak hozzánk őszinték.

De vajon ők csaptak be, vagy mi csaptuk be önmagunkat? Fontos volt nekik, hogy szeressük őket, hát eljátszották, hogy olyanok, amilyennek mi akarjuk őket. Így mindkét félnek könnyebb. Igazából mi sem vágytunk rá, hogy kiderüljön az igazság, de amikor mégis kiderül, őket vádoljuk, hogy eddig megjátszották magukat.

Pedig sokszor csak mi nem akartuk látni a valóságot. És a nagy kérdés az, hogy eléggé szeretjük-e a másikat azzal a kellemetlen hibájával együtt is, ami mindig benne volt, csak mi nem láttuk. Valószínű, hogy nem az illető változott meg, főleg, ha a titok, ami kiderül róla, nem újkeletű. Ő mindig is ilyen volt, csak mi láttuk másnak. Mert másnak akartuk látni, és mert emiatt ő is mást akart mutatni magából.

El kell döntenünk, hogy az a tökéletlen ember tényleg fontos-e nekünk, vagy nem bírjuk elviselni a valóságot és eltaszítjuk magunktól, mert nem felel meg az elképzeléseinknek. És nem árt feltennünk a kérdést: vajon egyáltalán megszerettük volna-e, ha más, mint ami. Ha az az oldala, amit kellemetlennek tartunk, nem létezne, a kellemes oldalai ilyen szeretetreméltóak lennének-e? Vagy a sötét titkai nélkül nem is ő lenne?