Már Ádám és Éva is? Vagy ők nem?

Párkereső mesék, mítoszok és valóságok

Szokás a férfi-nő kapcsolatokról szóló írásokat Ádámnál és Évánál kezdeni, nos, mi se teszünk másként, kezdjük a mitikus első emberpárral. Lehet, hogy ők se mindig éltek a paradicsomban, de legalább párkeresési gondjaik nem voltak, Isten pont egymásnak teremtette őket. Arról már kevesebben hallottak, hogy bizonyos források szerint volt Ádám apánknak egy első, Lilith nevű próbálkozása is, ami azt illeti, akkor ez az egymásnak rendeltség mégis sántít egy kicsit? Az emberiség története egy szerelmi háromszöggel kezdődött volna?

Sántít vagy sem, a kultúránkra alapvetően rányomja a bélyegét ez a mitikus múlt-elképzelés. De mióta az evolúció mint fogalom beúszott a képbe, más félmítoszokat is nagyon szívesen mesélgetünk. Az ősember vadászó és gyűjtögető életmódjáról, arról, hogy a férfiak miért hajtanak a több partnerre és a nők miért szeretnének egyetlen partner mellett megragadni, hogy a férfi annyi utódot akar nemzeni, amennyit csak tud, a nő pedig kénytelen azon aggodalmaskodni, hogy az utódait fel is kell nevelnie. Persze, nem arról van szó, hogy ebben semmi igazság nincs, de a képlet azért ennél kicsit bonyolultabb.

A világképünket gyerekkorunk óta formáló mesében is bőséggel találunk társkeresési történeteket: az egyik ilyen mesefajtában a királylány kezét csak próbák sokaságának teljesítésének árán lehet elnyerni, és persze az a lényeg, hogy minél több sikertelen próbálkozó hagyja ott a fogát az igazi hős felbukkanása előtt. A királylánynak ilyenkor csak várnia kell arra, hogy megküzdjenek érte, milyen kényelmes, gondolhatnánk. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, bevallhatjuk magunknak, hogy igen, még mindig ez az alaptörténet jár az agyunkban párválasztáskor: küzdjenek meg értünk, hulljon a férgese, és a legrátermettebb érdemelje ki a jutalmát. Lélekben valahol mind hercegkisasszonyok szeretnénk lenni.

Ugyanez a történetforma, csak fordítva, a férfiakat a középpontba helyezve például a bibliai Eszter királyné sztorija: ebben a király az, aki feleséget választ magának, mégpedig úgy, ahogy tényleg csak a legmerészebb férfiálmokban választhat az ember. Arra hivatott profik a birodalom minden zugából összefogdossák a legszebb szüzeket, és minden egyes jelöltnek egy éjszakája van arra, hogy bizonyítson. Hát nem gyönyörű? Ugye, hogy nem egy vadászgató pasi van manapság, aki pontosan így gondolná a társkeresést?

Az is egy partnertalálási módszer, hogy bekukkantunk a szomszéd ház teraszára, ahol véletlenül épp egy szemrevaló fehérnép tisztálkodik anyaszült meztelenül, mint Dávid király szeme láttára Betsabé tette, igaz, hogy férjnél volt, de ez egy király számára nem jelent akadályt. Mégiscsak kényelmesebb úgy találni partnert, hogy ki sem tesszük a lábunkat otthonról, mint szórakozóhelyekre járni. Van, hogy egyfajta albumból válogathatunk, és ez sem mai találmány, a házasulandó uralkodóknak csinos kis portréképeket szállítottak a házasságszerzéssel megbízott követek, aztán, hogy a képecskék mennyire feleltek meg a valóságnak, az már más kérdés. Na persze, királyok esetében a választás elsősorban nem azon múlott, hogy ki volt a jelöltek között a legcsinosabb.

Nem volt ritka a rokonházasság sem, akár a mitológiát, akár a valóságot nézzük, de érthető okokból ez annyira nem szerencsés, viszont minél áttekinthetőbb egy közösség, minél kevésbé individualizált, minél inkább ismerik egymást az emberek, annál kevésbé kell külön keresgélni. Az össznépi ünnepségek, vallási szertartások, a vallási rítusból kinövő színházi előadások, a sportesemények, mind, mind nagyszerű terepei az ismerkedésnek: Ovidius is arra biztatja olvasóit, hogy a színházban és a kocsiversenyeken nézzenek szerető után. A feleségkeresés akkor is inkább a családok hatáskörébe tartozott, nem egyéni választáson múlt – főleg, ha első házasságról volt szó, ezt a döntést pedig akár már a gyerekek születésekor meghozhatták, aztán, ha a politikai helyzet úgy kívánta, megmásították. Az özvegyek helyzete ennél azért kedvezőbb volt általában, mikor egy asszony már rendelkezett némi élettapasztalattal és vagyonnal, akár meg is választhatta, kihez megy férjhez másodszor, feltéve, ha volt még kedve elveszíteni a függetlenségét.

Ugyancsak ismerünk megható, asszonyrablós történeteket, a rómaiak például városi szinten szervezték meg a hajadon lányok levadászását, mikor a szomszédaik nem voltak hajlandók békés úton egyeztetni a kérdésről (szabin nők elrablása). Az ilyen rablós történetek persze lehetnek a rituálé részei is, vannak kultúrák, ahol úgy diktálja a szokás, hogy legalább eljátsszák, a férfi erőszakkal szerzi meg a nőt, noha már előzetesen minden részletben megegyeztek a szülők, vagy egy már létező kapcsolat legitimálása a cél.

De a tudatos társkeresés intézményesített formái is léteztek mindig, házasságszerző asszonyok és férfiak járták a környező településeket, lehettek ezek fizetésért dolgozó profik (a jiddis kultúrában máig él a szokás) vagy minden lében kanál amatőrök, a lényeg, hogy hozták-vitték a híreket, kinek van házasulandó fia-lánya, ki özvegyült meg, esetleg ki vált el, ki gazdagodott meg és kinek nem megy jól a bolt. Aki nem házasság céljából keresett, annak is akadt készséges segítője, a kerítőnő személyében, aki nem csak a vad felhajtásában állt a kuncsaft szolgálatára, de a húzódozó szűz, vagy annak mondott lányka, illetve kikapós vagy szemérmes menyecske rábeszélésében, felkészítésében, a randi helyszínének biztosításában és a későbbi kommunikáció lebonyolításában is lehetett rá számítani, na, persze, jó pénzért. (Bár itt már a prostitúció területére tévedünk, ami nem kifejezetten a mi témánk.)

Kevésbé a mesék, inkább már a realista regények témája a társadalmi rétegek közötti keveredés, akár a rabszolgatartó, akár a feudalista, félfeudalista vagy polgárosodó társadalmakban. A rómaiak idejében például kevésbé előkelő rétegekben előfordult, hogy a női cselédnek vásárolt rabszolganő később törvényes feleség lett, vagyis partnert akár a rabszolgapiacon is lehetett találni. Gyarmatosító nemzetek körében a házi rabszolganők még az újkorban is lehettek fontos partnerei az uraságnak vagy a fiának, az Isaura nem csak mese, van némi történelmi háttere is, persze a legtöbb brazil rabszolgalány karrierjének csúcsa az ágyasság volt. Nem kell messzire mennünk, a magyar úri középosztály se feltétlen vetette meg a cselédlányok szerelmét.

Idealizált partnerkeresési elképzeléseinkért egyébként leginkább a romantika a felelős, annak édes-bús, történetei szólnak végzetes szerelmekről, véletlen egymásra találásokról, minden akadállyal dacoló férfiakról: a mai lektűrirodalom is erősen a romantika hagyományára támaszkodik, a Szépség és a szörnyeteg, a Hamupipőke, a Csipkerózsika meseszövésével ötvöződve. Ezekből a sztorikból árad az az elképzelés, hogy a szerelemnek véletlenszerű, fatális találkozásból kell fakadnia, ehhez képest a tudatos, prózaibb jellegű társkeresés másodrangúnak tűnik. Pedig, ahogy láttuk, az egyáltalán nem mai találmány. A partnerkeresés modern módszereiről, a már a XVIII. század elején megjelenő újsághirdetésről és a házasságközvetítő irodákról majd egy következő posztban beszélünk részletesebben.