A társkeresés története - avagy voltak-e régi, szép idők?

A régi, szép időkben tényleg minden más volt? Szépek voltak azok az idők? Vagy csak mások voltak, más kihívásokkal, más örömökkel? Könnyebb volt társat találni, vagy nehezebb? Tartósabbak voltak a házasságok? Vagy másképp voltak törékenyek?

Ha a társkeresés történetét nézzük, mondjuk ca. 5000 évre visszatekintve, nem nagyon fogunk olyan időszakot találni, mint amilyenben most élünk, hozzáteszem: a nyugati világhoz tartozó kiváltságosokként. Hiszen a Földön bőven akadnak még ma is olyan kultúrák, ahol a szabad partnerválasztás mint fogalom ismeretlen, főleg, ami a nők szabadságát illeti. A magánélet általunk ismert demokráciáját nem olyan régen élvezhetjük, még a nagyszüleink nemzedékében sem volt ritka, hogy a társadalmi státusz és/vagy a vallás sokkal többet számított egy-egy házasság létrejötténél, mint az érzelmek, vagyis a múlt iránti nosztalgia legtöbbször nem más, mint egy mesebeli, sosemvolt aranykorról való álmodozás.

Ha férfi és nő egymásra találásának módozatairól beszélünk, nem csak a házassági célú keresést érdemes figyelembe vennünk, hanem mindent, ami ez előtt, emellett vagy ezen túl található. Ez a kétféle dolog sokkal élesebben szétvált, mint ma, hiszen legtöbbször csak a nem házassági célú kapcsolatteremtésekben volt szerepe a szabad választásnak. A ma annyira fontosnak számító érzelmek sokkal nagyobb eséllyel voltak jelen egy házasságon kívüli kapcsolatban.

Azt se érdemes elfelejtenünk, hogy a monogám modell nem egyedülálló, nagyon sok társadalomban dívott és ma is dívik a poligámia, persze főleg a többnejűség, illetve magasabb társadalmi állású férfiak esetében a több feleség és több ágyas rendszere, elég csak az Ezeregyéjszaka világára utalni, vagy akár felidézhetjük mindazt, amit a kínai, a koreai udvar életéről tudunk (aki látott olyan sorozatokat, mint a Palota ékköve, ugyancsak meglepődhetett a férfi-női viszonyok sajátosságain.) De nem kell ennyire messzi kalandoznunk: a kereszténységen belül is gyakori volt a férfiak esetében a házasságon kívüli, de nem titkolt, félhivatalos kapcsolat. Nyomokban még fellelhető a matriarchátus, az anyajogú társadalmi berendezkedés is, de meglehetősen keveset tudunk róla. Viszont ma is létezik olyan eldugott hely a glóbuszon, ahol a házasság intézményét nem ismerik, és a férfiak titokban látogatják meg az asszonyokat, a közös gyereket pedig a nő családja neveli fel. Nem kell aggódni, a férfiak is kiveszik a részüket a munkából, csak az unokaöccseiket és húgaikat pesztrálják, nem a vér szerinti gyerekeiket.

Ha már itt tartunk, maga a házasság mint intézmény elsősorban a vagyonosabb rétegekre volt jellemző mindig is, hiszen az esküvő, a lakodalom pénzbe kerül, mégpedig nem is kevésbe, a nincstelenebbek megelégedtek a mindenféle szertartás nélküli összeköltözéssel, ami egyébként nem jelentett nagyobb szabadságot, a közösség ugyanúgy elvárta az elkötelezett viselkedést, patriarchális társadalmakról lévén szó, főleg nők esetében a szexuális hűséget, mintha egyházi, illetve állami vagy városi hatalom is szentesítette volna az együttélést.

De vajon mit tudunk a partnerkeresés módszereiről? Ha az ember kisebb közösségekben, törzsekbe szerveződve vagy kisebb településen él, ahol a saját környezete még átlátható, a mai értelemben véve nem kellett sokat keresgélni – ha hivatalos kapcsolat létesítése volt a cél, nagy valószínűséggel úgyis a család döntött. Persze minél kisebb a közösség, annál kevésbé szerencsés, hogy csak egymás között házasodjanak. Ha a közösség az endogámia, vagyis a csoporton belüli házasodás szabályait követi, akkor vagy közvetlen ismerősök, szomszédok, azonos mesterséget gyakorlók, hasonló vagyoni helyzetűek, azonos vallásúak házasítják össze a gyermekeiket, vagy házasságszerző asszonyt (esetleg férfit) vesznek igénybe, aki a közeli településeket járva képben van a számba vehető legények, lányok, és özvegyek piaci értékével.

Bizonyos kultúrákban, mint a jiddis vagy az indiai, a házasságszerző emberek különleges fontossággal bírtak és van, ahol még most is részben ez a helyzet: ezek az emberek persze minden létező szempontot figyelembe vehetnek, de se az erotikus, se az érzelmi, szellemi összhang nem tartozik ezek közé. Az érdekeltek véleményét olykor kikérik, de sokszor egyáltalán nem számít, vagy attól függ, hogy a családfők mennyire jóindulatúak a gyermekeikkel, mennyire felvilágosultak, mennyire nyitottak a modernebb gondolkodásra. Tipikus példa a közvetítős és a szabad választásos házasság közötti kulturális sokkra a Hegedűs a háztetőn című musical cselekménye. Nem csak a szabad választás kérdése merül fel benne, hanem az exogámia, a közösségen kívüli házasodás kérdése is. Ma már nehéz elképzelni, mennyire mereven ragaszkodtak az emberek korábban például a vallási határokhoz.

A házasságszerzés, házasságszervezés előkelőbb körökben természetesen fontos diplomáciai feladat volt mindig is, minél magasabb társadalmi állású személyekről volt szó, annál kevésbé számítottak a személyes érzelmek. A jegyességek, sőt, házasságok felbontása (érvénytelenítése) a politikai sakkjátszmák fontos részét képezte (ha felidézzük VIII. Henrik egész országát megrengető reformját, ami abból indult ki, hogy el akart válni az első feleségétől, érzékelhetjük, milyen elsődleges fontosságú volt a politikán belül a hatalmasok magánélete). De a házasságok farvizén a szeretők, kegyencek is komoly befolyással rendelkeztek: és itt már sokkal inkább személyes érzelmekről volt szó, noha az sem számított ritkaságnak, hogy a szexuálisan éppen vagy már nem aktív feleség maga választotta ki a szeretőt, ágyast a férjének, elkerülendő, hogy a férj túl erős rivális mellett döntsön. Az azért ritkán fordult elő, mint éppen Henrik esetében, hogy a szeretője feleséggé lépett elő, igaz, nem sok köszönet volt benne. A hivatalos kapcsolat és a privát érzelmek világa lehetett teljességgel különböző.

Szabad, nem érdekvezérelt kvázi házasságokat inkább alacsonyabb társadalmi helyzetben élők engedhették meg maguknak, de persze még a legszerényebb vagyonnal rendelkező szülők számára is elsőrangú fontosságú volt, hogy gyerekeik ne csússzanak mélyebbre, illetve ne lógjanak ki az adott közösségből valamilyen módon, vagyis a szerelem nagyon ritkán lehetett az együttélés alapja. Mitöbb, a kultúránkat alapvetően meghatározó keresztény középkor gondolkodói határozottan ellentétesnek tartották a szerelem és a házasság fogalmát. A szerelem, a szexuális gerjedelem nem számított szilárd alapnak a törvényes együttéléshez, bármilyen furcsa mai szemmel nézve, maga az erotika elfogadhatatlan „rosszként” szerintük mintegy beszennyezte az utódnemzés céljából folytatott házastársi együttléteket. Ezért is volt annyira elterjedt a házasságon kívül keresni az egyébként bűnösnek nyilvánított szexuális örömöket, sőt, az emelkedettebb szerelmi érzést: lásd a trubadúrok férjes asszonyok iránt érzett rajongását.

Ha már házasságon kívüli kapcsolatokról beszélünk, a szexuális partnerkereséshez is akadt profi segítőtárs, a kerítő vagy kerítőnő személyében. Ezek, a frivol novellákban (lásd például Boccaccio) vagy komédiákban előszeretettel szerepeltetett figurák anyagi haszonért cserébe vállalták, hogy becserkésznek szűz vagy már nem annyira szűz, de még annak eladható lányokat, kikapós asszonykákat, és összehozzák a randit. Ezek a tevékenységek persze nem voltak általában legálisak, sokszor egyéb, ugyancsak kétes üzelmekhez kötődtek, a prostitúció, a vajákosság, a szerelmi varázslat, a nem kívánt terhességek megszakítása mind az ilyen, a társadalom peremén élő, de annak mégis minden rétegébe bejáratos személyek kezében összpontosultak.

Ha nem kifejezetten hivatásos házasságszerzőt alkalmaztak, a különböző társadalmi összejövetelek voltak hivatottak összehozni a partikat: gondolok itt akár a falusi kultúra mezőgazdasági munkákhoz kötött összejöveteleire, akár táncmulatságokra: minden ilyen össznépi örömködés alkalmas volt az ismerkedésre, persze társadalmi helyzettől függően ki-ki más és más táncmulatságban vehetett részt. Itt már kicsivel több szerepet kapott az egyéni ízlés és vonzalom, és volt némi átjárás az egyes osztályok, rétegek között. (Aki olvasta Jane Austen Büszkeség és balítéletét, az fogalmat alkothat róla, milyen lehetett előkelő, de vagyontalan lányok számára jó partit találni: Mrs Bennett mással se foglalkozik a regényben, csak ezzel.) De a család kifejezett hozzájárulása nélkül nehezen jött létre olyan frigy, amely nem szolgálta mindkét fél státuszbeli és/vagy anyagi érdekeit. A rangon aluli házasságot pedig, ami a romantika idejében kezdett gyakoribb jelenséggé válni, szigorú szankciókkal büntette a közösség.

A szerelem legitimálása, és a szerelmi házasság lehetőségének megjelenése a romantika számlájára írható, amely a felemelkedő polgárság ízlését tükrözte. Persze a romantika elsősorban nem a boldog, hanem a boldogtalan szerelem nimbuszát növelte, visszanyúlva a már említett középkori hagyományokra. Tény, hogy egyre nagyobb szerepet kapott a személyes érzelem, a szenvedély, de ezt kevesen próbálták ki a valóságban: a házasságok továbbra is érdekek alapján köttettek, a polgárság vagyonosodása és az arisztokrácia elszegényedése például létrehozta a névért pénzt cserébe konstrukciót: főleg jelentős hozománnyal rendelkező polgárlányokat házasítottak össze neves, ám elszegényedett nemesi sarjakkal. (A Noszty fiú esete Tóth Marival) Rengeteg előkelő születésű, de vagyontalan lány maradt pártában egyrészt az örökösödési szabályok miatt (bizonyos társadalomban csak a fiúk örökölhettek), másrészt, mert rangon aluli házasságra a nők ritkán szánták el magukat.

A polgári értékek hanyatlása Nyugat-Európában az első világháború környékén következik be, ez az időszak alapvetően megváltoztatta a társkeresési szokásokat is: a fiatalok egyre kevésbé voltak alávetve a szülői, családi befolyásnak, a nők egyre nagyobb számban kezdtek önálló jövedelemmel rendelkezni, kikerültek a négy fal közül, mind a tanulmányaik során, mind munkába állva egyre több lehetőségük volt családon, szomszédságon, vallási közösségen kívül ismerkedni. Noha némi késéssel, de ezt Közép-Európában is megtapasztalhatták az akkori fiatalok: a táncos összejövetelekről lassan elmaradtak a gardedámok, és maga a háború is sok olyan embert hozott össze, akik békebeli körülmények között soha nem találkoztak volna.

Ez a tendencia 45 után még inkább felerősödött, és a társadalom teljes átrendeződése másképp ugyan, mint nyugaton, de itt is létrehozta a rétegek keveredését: soha nem látott mértékben találtak egymásra nem azonos családi háttérrel rendelkező lányok és fiúk. Az oktatás koedukációja, a nagy, állami munkahelyek létrejötte sokkal intenzívebbé tette a különböző nemű emberek kapcsolatait, mint amilyenek korábban voltak. Rengetegen ismerkedtek meg még az iskolapadban vagy a munkahelyen, de a 60-as évektől a házibuli intézménye is elősegítette a szerelmek kialakulását.

A tudatos társkeresés mint műfaj azonban soha nem került le a napirendről. Miközben bizonyos kultúrákban még mindig dívik a közösségen belüli házasságszerzők intézménye, a XVIII. századtól kezdve Nyugat-Európában megjelentek az első házassági hirdetések is, majd nem sokkal később kezdetben egyházi személyek által létrehozott házasságközvetítő irodák is bekapcsolódtak a partnertalálás folyamatába. Mind az újsághirdetés, mind az irodai keresés létezik még, de a kilencvenes évek közepétől megjelenik az online társkeresés: ennek történetéről nemsokára részletesebben beszélünk.