Mennyire nehéz az introvertált-extrovertált párkapcsolat?

Az utóbbi időben sok cikk foglalkozik az introvertáltakkal, azzal a magába forduló, olykor megközelíthetetlen személyiségtípussal, amelyet a társasági emberek érthetetlennek, mimózának, lustának, érdektelennek, olykor unalmasnak élnek meg. Ha valaki olvasta vagy látta a Büszkeség és balítélet című művet, remekül megfigyelhette az introvertált Mr Darcy esetlenkedését, amelyet szinte mindenki gőgnek tartott, és későbbi kedvese, Liza vidám természetét, játékosságát, slágfertig társasági modorát - eléggé megszenvedték, amíg átléptek saját határaikon.

Lehet, persze, hogy egy alapvetően introvertált ember ideális párja egy másik introvertált, csak félő, hogy soha el nem hagyják a házat és ki-ki a saját kuckójában fogja elbarrikádozni magát (bár azért nem minden befelé forduló ember ennyire passzív), és az extrovertáltaknak is csak egymással kéne randizniuk - náluk meg végeérhetetlen bulikról szólna az élet (ismét csak túlzok), de ha már úgy esett, hogy ellentétes természetű emberek keverednek egymás mellé, jó, ha tudják, hogy mire számítsanak.

Gyakran megtörténik, hogy egy kapcsolat elején még működik a dinamika, mert mindkét fél ilyenkor hajlandó leginkább engedményeket tenni, ha szerelmes, jó színben akar feltűnni, olyasmire is kapható, amire a későbbiekben már nem lesz elég motivációja. Mondjuk az intro elmegy bulizni, társaságba jár és úgy tesz, mintha élvezné (vagy tényleg élvezi, mert van egy fix pont a társaságban, akivel mindig együtt lehet), az extro meg annyira bele van bonyolódva a partnerébe, hogy átmenetileg elhanyagolja a haverjait és inkább kettesben édeleg a szerelmével. 

De aztán ki-ki visszatér addigi szokásaihoz: az intrónak terhessé válik a bulizás, hiszen már a partnere sem csak vele foglalkozik, és a befelé forduló ember számára egy nagyrészt ismeretlenekből álló, tengő-lengő tömeg nem más, mint folyamatos stresszforrás, így aztán majd kitalál valamit, hogy ne kelljen részt vennie ezeken az eseményeken. A társasági ember partnere meg ismét beleveti magát a nyüzsgésbe. De ettől vagy egyikük, vagy másikuk csalódott lesz és úgy érzi majd: őt cserben hagyták. Miért nem akar velem itthon ülni - gondolja vagy mondja is az introvertált... Miért nem akar velem jönni szórakozni - gondolja vagy mondja is az extrovertált...

Akárki is tesz engedményeket, úgy fogja érezni, hogy számára hatalmas áldozat. De persze másképp nem fog működni a kapcsolat: mindkettejüknek engedményeket kell tenniük, különben hamar eltávolodnak egymástól és nem lesz visszaút. Viszont egy ilyen kapcsolatban az is fontos, hogy egyik fél se érezze: muszáj állandóan együtt lenniük vagy egyik, vagy másik életforma részeseiként. 

Ha az intro magányra és nyugalomra vágyik, kapja meg, de az extrónak is legyen rá módja, hogy lelkifurdalás nélkül elmenjen el szórakozni, ha kedve tartja, olykor egyedül, a haverokkal. Ne legyen ezért később szemrehányás, az otthonülő fél ne kezdjen féltékenykedni a bulin készült fotókat látva, és ne jöjjön azzal, hogy "bezzeg te mindig szórakozol", pedig ahányszor hívják, sose akar menni. 

Legyenek külön töltött esték, de olyanok is, amelyeken kettesben vannak (és olyanok is, amelyeken a gyerekekkel, ha már vannak gyerekeik): ilyenkor igyekezzenek kompromisszumos megoldást találni az otthoni punnyadás és a zajos parti között. Azért meglehetősen sok program létezik, ami se nem magányos tevékenység, se nem többszáz embert megmozgató zűrzavar, valahol a kettő között van, és mindkettejük számára élvezhető.

Érdemes beszélni egymás igényeiről, félelmeiről, rossz érzéseiről: miért áll ellent az introvertált bizonyos meghívásoknak - mi az, amitől szorong, ami olyan kellemetlen számára? Ha az extrovertált partner elviszi a partnerét egy összejövetelre, és ott egész idő alatt magára hagyja, mert neki olyan a small talk (a felületes beszélgetés), mint a levegővétel és ilyenkor teremt kapcsolatokat, az introvertált meg magányosnak és feleslegesnek érzi magát, akkor joggal tehetjük fel a kérdést: minek is akarta magával vinni a partnerét? 

Saját mércéjével mérve akart neki örömöt szerezni, de a másiknak az nem öröm, hanem kényelmetlen és unalmas program. Ha tehát az extrovertált azt szeretné, hogy a párja elkísérje, akkor a bulin ne hagyja őt magára, ne dobja be a mélyvízbe. Kis segítséggel, figyelemmel elérheti, hogy a partnere végül jól érezze magát, megismerjen pár embert, esetleg olyanokat, akik ugyanúgy szoronganak a társaságtól, és kettesben egész jól szót értenek.

Az is lehet, hogy az egészséges kompromisszum egy pár fős vacsora, ahol mindenki szóhoz jut, és nem az extrovertáltak beszélnek egész idő alatt (vagy azok az intrók, akik kompenzálni akarják a zavarukat), az intro számára az arctalan tömeg és a sekélyes, semmiről nem szóló blabla megterhelő, de egy kis társaságban kivirágozhat és igazán jól érezheti magát.

Az extrovertált is tanulhat befelé forduló partnerétől, ha nyitott rá: megtanulhatja élvezni a csöndet, az olvasást, a nyugalmat, ha hajlandó megérteni, hogy ilyenkor mi megy végbe a partnerében, akkor nem az unalmat és a punnyadást fogja látni (esetleg a csöndes szöszmötölést), hanem rájön, mi az a flow élmény mondjuk, amikor attól vagyunk boldogok, hogy magányos tevékenységünk egészen betölt minket. 

Természetesen nem kell alapvetően megváltoznunk, de azt sem várhatjuk, hogy a partnerünk személyisége alapvetően megváltozik majd: nyithat egyik vagy másik irányba, sose lesz olyan, mint mi. Ezzel nincs is baj, ha nem söpörjük szőnyeg alá a problémát, és nem zárkózunk el egymástól. Az introvertáltak hajlamosan magukban rágódni és duzzogni, míg sok extrovertált abban a pillanatban kiadja a dühét, ahogy rájön... Persze ezt is nehéz kezelni: az intro nagyobb jelentőséget tulajdonít a kitörésnek, mint amekkora van neki, és lehet, hogy még jobban visszahúzódik a csigaházába. Aztán olyankor tör ki belőle minden, amikor az extro nem is számított rá, és számára logikátlannak tűnik, hogy miért akkor telt be a pohár.

Ha a kapcsolatban van szeretet és tolerancia, akkor ezeket az ellentéteket meg lehet oldani, de nagyon fontos, hogy ne hagyjuk annyiban már az elején, mert ha nem tanuljuk meg egymást, nem érzünk rá egymás szeretetnyelvére, igényeire, akkor abból csak eltávolodás lesz. Vagyis szakítás, ha még egzisztenciálisan nem vagyunk összekötve, és rossz házasság, ha évek során át hurcoljuk a sérelmeinket. Jobb még az elején elkerülni a legnagyobb csapdákat.