Hogy színesebb legyen az életem, legújabban arról nyilatkozhattam, hogy vajon mi vezérelheti azt, hogy a nők nagyobb esetben kezdeményezik a válást, mint mi férfiak. Hagyni hagytak már el, úgy, ahogy jómagam is szakítottam olyankor, amikor szükségesnek láttam azt.
Mégis, kutatási eredmény állítja, hogy a hölgyek magasabb arányban akarnak kilépni házasságaikból a férfiakhoz képest. Vajon így van ez a szakítások esetében is?
Nem tudom, mindenesetre megkérdőjelez egy nagyon fontos sztereotípiát ez az adat, mégpedig a férfiakról általánosságban alkotott, „élen járó és döntésképes vezető” elgondolást. Ha udvarlásról esik szó (bár mostanság nem feltétlenül ez a tendencia), elvárjuk a férfitől, hogy ő menjen oda és nyilvánítsa ki elsőként az érdeklődését. Sőt, némely vergődő, semerre sem tartó párkapcsolati huzavonában is ki nem mondva, de úgy vélhetjük: ha a nő nem képes rá, hát legyen a pasas az, aki végre pontot tesz az ügy végére.
Akkor a nők magasabb válási hajlandósága mégis miből fakad? Ők talán az erősebbek?
Nem feltétlenül mindig ez a helyzet. Szerintem érdemes megvizsgálni azt, hogy a kapcsolat mely stádiumában történik maga a váltás és hány évesek ekkor az érintett felek.
Ha a klasszikus „együtt éltünk 10-15 évig és utána már nem működött tovább” szisztémát vesszük alapul, akkor a különbség talán abból adódik, hogy a férfi ezekben a szituációkban kevésbé érzi úgy, hogy a kapcsolat sorsáról valóban dönteni kell.
Például azért, mert a nőnek az őfelé irányított monológjait felesleges elégedetlenkedésnek tartja, irreális elvárásoknak címezi, miközben úgy érzi, hogy ő mindent megtesz egyébként a házasságért (pl. rengeteget dolgozik, egzisztenciális alapokat teremt a gyerekneveléshez). Aztán származhat a nő válási szándéka a leosztott szerepek következményeként előállt egyensúlytalanságból is. Még egy darabig a gyermeknevelés lekötötte a nő energiáit, a kicsik kiröppenése után ott marad a tétlenség, a férfi dolgozik, és nehezen érti, hogy mi a problémája a feleségének.
Elképzelhető, hiszen néhányan úgy vélik, hogy a nő lelki alkatából adódóan, általánosságban véve korábban ismeri fel a párkapcsolat hiányosságait és időben elkezdi mérlegelni az esetleges veszteség nagyságát és szükségességét.
Ami nekem legelőször az eszembe jut, és amivel magyaráznám ezt a jelenséget (ha most eltekintek ezektől a már-már lerágott csontnak tűnő érvelési kísérletektől), hogy a nők kapcsolatorientáltsága befolyással van arra, hogy milyen szinten értékelik jelenlegi helyzetüket, szemben a férfi feladatorientált szemléletével.
Például párkapcsolati szituációkban lehet azt látni sok hölgynél, hogyha átélnek valamilyen negatív érzelmet (ami nem feltétlenül magához a kapcsolathoz köthető), akkor azt nemegyszer magából a társkapcsolatból eredeztetik (egyszerűbben fogalmazva: „most biztos azért vagyok rosszul, mert valami nem stimmel közöttünk”). Így evidensnek tűnik az a következtetés, hogy a nőnek sokkal dominánsabb referenciakereteket (azt, hogy mi által mérlegeli az életben betöltött szerepét, miből származtatja jóllétét) jelentenek az őt körülvevő emberi kapcsolatai, mint a férfi számára, talán épp ezért jelenik meg erősebben az esetükben az a motiváció, hogy boldogtalanságuk feltűnésekor a fő megoldást e referenciakeretek átalakításában, vagy felbontásában látják.
Párterápiák felkeresésékor is lényegesen többször indítványozzák hölgyek a közös munkát, még a férfiak (ezzel természetesen nem őket kívánom degradálni) néha afféle kötelező házi feladatként, felesleges humbugként látják az efféle próbálkozásokat. A nőies polaritás tehát egyfajta kapcsolatfókuszt jelent, azt a szemléletmódot, hogy a belső problémák megoldása a kapcsolatok jó értelemben vett befolyásolásán keresztül kivitelezhető.
Nyilván itt is vannak eltérő példák, elég csak azokra a köztudatban terjengő hiedelmekre és bölcseletekre utalni, amik pont a férfiakat nevezik meg a két fél viszonyában a hibát elkövető feleknek, ők vannak megjelölve a gyenge, alkalmatlan útitársként, akik okozzák az együttlét kudarcát. Csak elegendő felmenni egy internetes portálra, ahol máris olvasható egy „a csajok mindig visszatükrözik a pasijukat” típusú idézet (nem csökkentve ennek valódi igazságtartalmát).
Ezzel a felfogással az a baj, hogy kétségtelenül infantilizál, ergo arra szólítja fel a társkapcsolatban boldogtalan nőket, hogy tekintsék úgy, hogy a kapcsolat sorsa egy kontrollálhatatlan valami, amiben nekik az égvilágon semmi felelősségük nincs, hiszen ők egyfajta viszonyulási lényként csupán elszenvedői egy sokkal nagyobb, általuk irányíthatatlan hatalomnak.
Megválaszolva a cikk elején feltett kérdést, én kifejezetten fontos tényezőnek tartom a nőknek a velünk való kapcsolataikról szóló döntéseiben azt az elemet, amivel kifejezetten nem ránk, hanem az őket körülvevő viszonyrendszerre vonatkoztatva kívánnak a változás irányába ható, újító erőket kifejteni.
Írta: Lázár Gergely
Forrás: