Miért nem találok társat, ha az élet minden más területén sikeres vagyok?

Vannak, akik nagyon szeretnének társat, és mégsem találnak. Többségük nagyon sikeres az élet minden más területén, és nem értik, hogy a párkapcsolat miért nem megy nekik. Egy idő után aztán berendezkednek az egyszemélyes életre, és azt gondolják, jól megvannak egyedül is.

Ők legfeljebb akkor jönnek társkereső coachingra, amikor látják, hogy a kortársaik már megházasodtak, sorra születnek a gyerekeik. Ekkor megjelenik bennük a félelem, hogy ők viszont lassan kimaradnak valami nagyon fontos dologból. Sokan nem is társat akarnak, hanem gyereket. Emlékszem olyan férfi kliensre, aki azt mondta, hogy ő rögtön gyereket szeretne, ismerkedni ráérnek a családalapítás után is...

Teljesen oké volt a gyerekkorom

Amikor egy társkereső coaching során a gyerekkorukról kérdezem őket, azt mondják, hogy minden rendben volt, nem emlékeznek semmi rosszra. Ha mégis feljön néhány fájó emlék, arról szenvtelenül, néha groteszk módon nevetgélve, esetleg ironikusan beszélnek. Klasszikus visszatérő mondatuk: „Persze, kaptam néhány pofont, de így is ember lett belőlem.” Sokszor 5-6 alkalom is eltelik, mire leolvad róluk a páncél, és kezdik megmutatni a fájó gyerekkori sebeiket. Csak ezeket elérve, elgyászolva tudunk továbbmenni a társkeresés felé.

Mélyen eltemetett érzelmek

Ami közös ezekben az emberekben: az érzelmi hiányaik olyan mélyen vannak eltemetve, hogy azokról még ők sem tudnak. Gyerekkorukban érzésekről nem lehetett beszélni a családjukban. Gyengeséget, szomorúságot, tehetetlenséget vagy haragot tilos volt érezni vagy megmutatni. Sok helyen úgy nevelték az óvodáskorú gyereket is, hogy „nem szabad sírni, ennek nincs értelme, úgysem segít. Erősnek kell lenni, bírd ki!”. A kicsi gyerek érzelmileg elutasítva érezte magát, és gyorsan megtanulta: ahhoz, hogy kapcsolatban maradhasson a szülőjével, el kell rejtenie az érzéseit és szükségleteit. Ezek a gyerekek többféle megküzdési módot alakíthattak ki: vannak, akik úgy kerülik el az érzéseiket, hogy mindenféle módon igyekeznek lekötni magukat. Felnőttként ők lesznek a munkaalkoholisták, esetleg a sportot túlzásba vivő emberek.

A rezzenéstelen arcú indián

Mások keménységet mutatnak már kisgyerekként is. Egy kliensem mesélte, hogy hétszer olvasta a Winnetou mindkét kötetét, mert olyan indiánná akart válni, aki szó nélkül, rezzenéstelen arccal bírja, amikor a szülei bántják, esetleg az apja megpofozza. Ez a kliensem annyira rátanult erre a megküzdési módra, hogy amikor a coaching során hétről hétre megkérdeztem tőle, hogy mit érez, mire vágyik, mire van szüksége, nem találta sem az érzéseit, sem a szükségleteit, bár kétségbeesetten kereste. Felnőttként éppen úgy magára hagyta a belső sebzett gyerekét, ahogy azt a szülei tették vele anno. Ő a magával való kapcsolódás helyett az állandó elfoglaltságot választotta, újabb és újabb diplomákat szerzett, vagy olyan partnerekbe szeretett bele, akik érzelmileg vagy fizikailag elérhetetlenek voltak.

Az engedelmeskedők

És vannak azok, akik azt tanulták meg gyerekkorukban, hogy a szüleikkel való kapcsolat ára, hogy elengedik az érzéseiket, szükségleteiket, és alávetik magukat a felnőttek akaratának. Kicsiként ők az engedelmes jógyerekek, akik titokban abban reménykedtek, hogy egyszer majd az ő vágyaik is sorra kerülnek, ha eléggé engedelmesek lesznek. Ez a pillanat sajnos soha nem jött el, és felnőttként olyan párt választanak, aki bántalmazó, érzelmileg elhanyagolja őket, segítségre szorul. Ezek a sebzett felnőttek a párkapcsolatukban újra meg újra megélik az érzelmi elhanyagolást, kihasználtságot. Amikor pedig szóvá teszik a szükségleteiket, akkor a partnerük követelőzőnek, hisztérikának nevezi őket, és a végén még a szükségleteivel magára hagyott fél szégyelli magát a „követelőzése” miatt.

Mivel az érzelmek elkerülése egyáltalán nem nyilvánvaló egy társkereső számára, mutatok néhány konkrét példát.

Aki soha nem ér rá

A következő történetekben bemutatott főszereplőket több kliensemből gyúrtam össze.

Anna 37 éves orvos. Sikeres praxist visz, jól keres, rengeteget utazik, a szabadidejében sokat sportol. Nincs egyetlen szabad pillanata sem. Kézben tartja, gondosan megszervezi az életét. Minden tekintetben igényes, maximalista. Azt hangoztatja, hogy ha ő mindezt meg tudta teremteni, elvárja, hogy a partnere is hozzá hasonlóan művelt, igényes és gazdag legyen. Nem érti, hogy miért nem talál társat, hiszen élete minden területén sikeres, a barátai, kollégái szeretik, de nem talál egyetlen férfit sem, aki méltó lenne hozzá, és a tenyerén hordozná.

Ez utóbbi félmondatában már megjelennek a ki nem elégített gyerekkori szükségletei: a vágy az elismerésre, csodálatra, szeretgetésre, elfogadásra. A felnőtt Anna élete minden percét tevékenységekkel tölti ki, hogy ne kelljen szembenéznie az érzelmi hiányaival. A férfiakkal kapcsolatos túlzó „igényessége” pedig segít neki fenntartani ezt a magányos működésmódot. Számára az a biztonságos, ha nincs kapcsolatban, bár tudatosan vágyik rá, tudattalanul egy páncélt vont maga köré.

A coachingok során kiderült, hogy anyja egyedül nevelte, gyakran dolgozott még éjszaka is. A kicsi Anna esténként, éjszakánként egyedül volt otthon, magának kellett gondoskodnia a vacsoráról. Az anyjával való kapcsolata annyiból állt, hogy az anyukája folyton tanulásra nógatta, hogy a lányának már ne kelljen majd kemény fizikai munkát végezni. Az anya számára csak az ötös volt az elfogadható jegy, a kicsi Anna a magányos estéket tanulással, olvasással töltötte ki, hogy ne érezze az egyedüllét fájdalmát. Ettől persze sikeres lett az iskolában, és megtanult munkával, tanulással elismerést szerezni. A felnőtt párkapcsolatok világában ez a képessége azonban nem segített rajta. A felnőttkori magányát is állandó elfoglaltsággal töltötte ki: randizni se nagyon volt ideje, és tudta, hogy egy párkapcsolat fenntartására se lenne több.

A coachingok során Anna megértette: lehet, hogy biztonságot ad neki az állandó elfoglaltság, de ha így folytatja, tényleg egyedül marad, és gyereke sem lesz. Ez utóbbi adott neki elég motivációt arra, hogy elkezdtünk komolyan dolgozni az érzéseivel, szükségleteivel.

A harcos amazon

Az érzelmileg elérhetetlen nők másik típusa a harcias amazon, aki önálló, sikeres, intelligens, energikus, bármikor megharcol a maga igazáért. Ennek a típusnak a klasszikus példája a Szex és New York Samanthája: a sikeres, kemény, érzelemmentes férfifaló, aki mégis mindig egyedül van. Ezek a nők jellemzően azzal keresnek meg, hogy úgy érzik, elriasztják a férfiakat.

Ezek a nők sikeresen elrejtik az érzéseiket, és tudomást sem vesznek a sebzett belső gyerek énjükről. Anita sikeres ügyvéd. Keményen harcol az ügyfelei érdekeiért. Azt vallja, hogy a világ kegyetlen és ellenséges, nincs helye a „picsogásnak” (ő így nevezte az érzelmeket).

Anita egy bántalmazó családból jött, és egészen kicsi gyerekként megtanulta, hogy senkit nem érdekelt, mennyire retteg az ordítozó apjától, és milyen mélyen lenézi az állandóan panaszkodó, „nyavalygó, szerencsétlen” anyját. Már kisiskolásként elhatározta, hogy soha nem lesz olyan nyomorult, mint az anyja. Megtanulta elrejteni az érzéseit, és kifelé keménynek mutatni magát. A családjában megtanulta azt is, hogy nem csak a külvilág veszélyes, hanem a közeli emberi kapcsolatok is. Ezért páncélt épített maga köré, vállról indítható rakéták arzenáljával vette körül magát.

Keménység, erő, kontroll, tökéletesség, ezek voltak a legfontosabb értékei. A stílusa is nyers, gyakran bárdolatlan volt. Nem csoda, ha az érző lelkű férfiak messziről elkerülték. A környezete kontrollálónak, dominálónak, karrieristának látta őt, sokan féltek tőle. Azok a férfiak közelítették meg, akik hozzá hasonlóan páncélban, érzelmi gépfegyverrel próbáltak ismerkedni. Sejthető, hogy ezekből nem lett boldog párkapcsolat.

Anitának is meg kellett tanulnia, hogy érezni nem gyengeség, hanem emberi dolog. Hónapok kellettek, mire leolvadt róla a páncél, csökkent a keménysége, és már nem látta „picsogásnak” az érzéseket, szükségleteket. Mire a munkánk végére értünk, talált egy „tökös férfit”, aki mert érezni is, és kihívásnak tartotta Anita meghódítását.

Remete IT-sok

Az érzelmeikben sebzett férfiak vagy hódító Casanovaként élik az életüket, vagy remeteségbe temetkező, szorongó IT-sként. A sérülés ugyanaz: eltemetett érzések, csak a megküzdési módjuk más.

A Casanovák virágról virágra szállnak. Számukra a nők becserkészésének izgalma a fontos, ez pótolja a kapcsolatban kialakuló intimitást (érzelmi közelséget). Ezek a férfiak sikeres csajozógépek, imádják őket a nők, mert érzelmileg elérhetetlenek. Érzelmileg soha nem engedik bele magukat az épp aktuális, pár hetes vagy hónapos kapcsolatukba. A sérült gyermeki részükhöz senki nem kerülhet közel. Alacsony önbecsülésüket a hódításokkal vélik gyógyítani, valójában ez csak görcsös igyekezet, annak bizonygatása, hogy ők mennyire vágyott, nagyszerű férfiak. Róluk keveset tudok, hiszen ők annyira sikeresek, hogy soha nem jönnének el segítőhöz. Miért is jönnének, hiszen ügyes csajozók… Csak az áldozataikat ismerem: a testileg-lelkileg kisemmizett nőket.

Annál több szorongó, „csajozásra képtelen” férfi kliensem van. Ők jellemzően otthonról dolgoznak, egész nap gép előtt ülnek, és arra panaszkodnak, hogy képtelenek megszólítani egy nőt.

Tamás azzal keresett meg, hogy segítsek neki, tanítsam meg őt csajozni. Egy bankban dolgozott rendszergazdaként, hihetetlenül magas intelligenciája volt, de úgy érezte, hogy a nők unalmasnak, szerethetetlennek találják őt.

Próbálkozott online társkereséssel, de az volt a tapasztalata, hogy a nők nem írtak neki vissza, ha mégis sikerült összehoznia egy randit, akkor kínos csendek tarkították a beszélgetést. Képtelen volt spontán lenni, ellazulni, társalogni. Ha tetszett neki valamelyik lány, akkor borzasztóan izgult, amitől még sutábbá vált. Egy rakás szerencsétlenségnek érezte magát. Ráadásul Tamás nem csak magával, hanem a nőkkel szemben is rettenetesen kritikus volt. Csak a legszebb lányok tetszettek neki. Észre sem vette, hogy a környezete arrogánsnak, furának tartotta őt, és ha lehetett inkább elkerülték.

A beszélgetéseink során kiderült, hogy Tamás apja borzasztóan kritikus volt a fiával, semmi sem volt elég jó neki, amit a kissrác csinált. Nem csoda hát, ha a felnőtt Tamás sem tartotta se magát, se a nőket semmire. Az anyja pedig egy szorongó, a kisfiút túlóvó mama volt, tőle azt tanulta meg, hogy a világ veszélyes, jobb, ha távol tartja magát a nőktől. Tamás tele volt félelemmel, és a sérült belső gyerekét alaposan körülbástyázta. Tudattalanul mindent elkövetett, hogy még véletlenül se kerüljön közel hozzá egyetlen nő sem, mert akkor biztosan nem sérül tovább.

Hosszú, de nem lehetetlen munka lebontani ezeket a páncélokat.

Ami közös tehát a fenti történetekben: ezek a társkeresésben nehezen boldoguló felnőttek gyerekként megtanulták elzárni az érzéseiket, szükségleteiket. Felnőttként aztán különböző módokon tudattalanul is távol tartják magukat a párkapcsolattól – még akkor is, ha tudatosan nagyon vágynak rá.

Az ő megoldásuk egészen biztosan nem az, hogy még fokozottabban próbálkoznak a társkereséssel, hiszen a nem megfelelő megküzdési módjukkal „sikeresen” távol tartják maguktól a partnert. Ha ők tényleg, igazán szeretnének párkapcsolatot, érdemes szakértő segítséget keresni, és akár egy hosszabb munkát is bevállalni egy hozzáértő, empatikus segítővel.

Ha elakadtál a társkeresésben, gyere el társkereső coachingra, és megkeressük a te személyes megoldásodat!