Miért tűnik a csend olyan fülsüketítőnek?

Az online társkeresés egyik pillanatban átláthatatlan káosz, a másikban élénk csevegés, a harmadikban kikristályosodó vonzalom, a negyedikben lebegés… Aztán lassan elkúszó tartalom. Ritkuló üzenetek. Nincs idő, nincs energia, nincs érdeklődés Majd jön a csend… Általában nem tudjuk, hogy már tart, csak akkor, amikor már elég hosszúra nyúlt… De kinek mi a hosszú…

Erről szól a cikk:

1. A csend az online társkeresés természetes része: a kezdeti lelkesedést gyakran ritkuló üzenetek, majd teljes eltűnés követi. A férfiak és nők ezt más-más oldalon tapasztalják, de a csend mindkét esetben azt jelezheti, hogy csökkent az érdeklődés.

2. Ne egyetlen emberre építsük az érzelmi figyelmünket: érdemes több lehetőséget nyitva tartani, és nem túl hamar kötődni. Ha valaki eltűnik, ne várjunk rá görcsösen, hanem foglalkozzunk saját életünkkel, barátokkal, hobbikkal, természettel és más örömforrásokkal.
 

3. A csend átmeneti, és nem kell félni tőle: ha valaki később újra felbukkan, ne rohanjunk azonnal vissza hozzá, és ne kérjük számon. Maradjunk nyugodtak és önállóak. Minél kevésbé koncentrálunk arra, aki eltűnt, annál könnyebb továbblépni – és akár az is megtörténhet, hogy éppen ekkor keres újra.

A férfiak főleg arra panaszkodnak, hogy nem kapnak választ semmilyen levelükre vagy kezdeményezésükre, vagy csak sokkal kevesebbet, mint amennyit szeretnének. Ez a csend egyik arca. A nők meg arra panaszkodnak, hogy az a férfi hallgat el, aki korábban annyira odavolt, hogy nem bírta abbahagyni a nyomulást, percenként írt… Mintha a csend egyik helyről vándorolna a másikra. De újra és újra ránk telepszik.

A csend akkor a legrosszabb, ha közben úgy tűnik, mintha mindenki más beszélne… Mintha mindenki máshoz beszélnének… A nők a felületes ismeretség idején kapnak sok üzenetet, a férfiak akkor, ha már alaposan belemélyedtek az ismeretségbe és a nő elkezdett kötődni. Akkor hirtelen elegük lesz, mert az első fellángolás lecsengett és úgy gondolják, hogy jobb lesz tovább állni. Vagy legalábbis csökkenteni a kommunikációt…

A csend persze mindkét esetben azt üzeni, hogy nem érdekelsz. Nem akarok rád figyelni, az érzéseiddel foglalkozni, legjobb, ha békén hagysz…

Az első csenddel, azzal, hogy a nők nem válaszolnak, lehet mit kezdeni: valamivel ki kell tűnni a tömegből, igényesnek kell mutatkozni, úgy indítani, hogy aki olvassa, az égjen a vágytól, hogy válaszolhasson… A második csenddel, a férfiak csendjével a nők ugyancsak tudnak kezdeni valamit… Például azt, hogy nem koncentrálnak rá.

Ezért kell mindig több opciót is nyitva tartani. Ha csak egy ember üzeneteire várunk és ő pont nem jelentkezik, akkor a világunk arra szűkül, hogy várunk. Ha van még két-három másik, akkor észre se vesszük, hogy x már nem jelentkezik egy ideje… Persze attól függ, mi mindent történt már köztünk. Ha beleszerettünk, észre fogjuk venni, de a dolog lényege éppen az, hogy ne szeressünk bele, hogy várjuk meg az érzelmeit azelőtt, hogy mi magunk érzelmeket fejlesztenénk iránta.

A csend csak az első időszakban fülsüketítő. Aztán megszokjuk, hogy az illető nem jelentkezik. Már nem is nagyon gondolunk rá, van másik. És nemcsak pasik léteznek: nemcsak ilyenkor fontos, hogy ne csavarodjunk rá a szerelmi életünkre, hanem mindig: legyenek más elfoglaltságaink, olyasmi, ami rólunk szól és örömet szerez, lehetőleg olyasmi, ami közben emberek között lehetünk, vagy a természetben. Ami leköt és felszabadít.

Az eltűnt férfi talán egy napon furcsállja majd, hogy mi is csendben vagyunk. Nem biztos, hogy ez bekövetkezik, de ha mégis… És előkerül… Ne reagáljunk rá azonnal. És főleg ne kérjük rajta számon, hogy hol volt, ne meséljük el, hogy mennyire szenvedtünk. Ne szenvedjünk… Ha nem érzünk iránta „semmit”, akkor nem is szenvedünk.

Egészen addig, amíg nem találjuk meg azt, aki tényleg elköteleződik mellettünk, ne köteleződjünk el. Ne rohanjunk utána, ha jelentkezik, mert sokszor ez csak ahhoz vezet, hogy újra el fog tűnni. Csak azt csekkolja, hogy még megvagyunk-e, még mindig várunk-e rá. Ha semlegesen válaszolunk és nem érzi, hogy várjuk vissza, akkor kíváncsiság ébredhet benne. És akkor van némi esély arra, hogy új ciklust kezdjünk… Már, ha addigra nem jöttünk rá, hogy egyáltalán nem érdemes vele foglalkozni.

Annyi biztos, hogy a fülsüketítő csend mindig csak egy pillanatnyi benyomás. Átmeneti és feloldható. Nem szabad félnünk tőle, mert minél több jelentőséget tulajdonítunk neki, annál nagyobbra nő. Menjünk ki a szabadba és hallgassunk bele a zsivajba. Ha nagyon bátrak vagyunk, még a telefont is otthon hagyhatjuk, hogy ne nézzünk rá állandóan, vajon írt-e, aki hiányzik… Valahogy úgy van ez is, mint amikor felteszünk egy lábosban vizet és várjuk, hogy felforrjon. Ha bámuljuk a vizet, csak nem akar felforrni. Ha azonban közben mással foglalkozunk, észre sem vesszük és már forr is…

Pont így van az elkóborolt pasikkal is: ha nem gondolunk rájuk, eszükbe jutunk. És megtörik a csönd.