Nem kell mindenkinek tetszeni

Mindannyian gondolunk valamit arról, hogy mennyire tetszünk az ellenkező nemnek. Úgy általában. Vagy konkrétan ennek vagy annak az embernek. Például annak, aki nekünk nagyon tetszik. Ha a tapasztalataink arról győznek meg minket, hogy általában tetszünk, akkor sokkal magabiztosabban megyünk el partikra, ismerkedünk új emberekkel, kezdeményezünk egy online társkeresőn.

De ha eddig inkább azt tapasztaltuk, hogy nem vagyunk valami népszerűek, legalábbis nem sűrűn fordul elő, hogy a kegyeinket keressék, akkor minden egyes kezdeményezés, leszólítás, első levél vagy randi előtt kellemetlenül érezhetjük magunkat. Mert lehet, hogy megint nem fogunk tetszeni.

Viszont, ha bebeszéljük magunknak, hogy nem fogunk tetszeni, akkor nagy eséllyel tényleg nem tetszünk majd, mert a fizikai adottságainkra még rátevődik az a belső bizonytalanság, ami az újabb kudarctól való félelemből ered, és kiül az arcunkra, a testtartásunkra. Azaz önbeteljesítő jóslattá válik a nemtetszés.

Különösen zavaró ez, ha olyan értékeléseket olvasunk, miszerint egy nő vagy egy férfi 10 pontos vagy akárhány pontos, kizárólag a fizikai megjelenését tekintve, miközben egy párkapcsolatban a külső csupán egy, és nem is a legfontosabb faktor. Ráadásul a pontozók nem csak arról feledkeznek meg, hogy a külsőségek mellett mennyi minden más számít, de arról is, hogy még a megjelenés megítélésében sem vagyunk egyformák, bármennyire is globalizáltnak tűnik bizonyos fajta testalkatok, arctípusok favorizálása.

Nyilván vannak, akik sokkal többeknek tetszenek, mint mások, és így nagyobb a lehetőségük a választásra, de mint már korábban láttuk, a túl sok választási lehetőség is ugyanúgy akadálya lehet a választásnak, mint az, ha egyáltalán nincs választék.

Az a legjobb, ha elfogadjuk, hogy nem tudunk mindenkinek tetszeni (még az sem tud, akit a többség piedesztálra emel), és elég, ha kevesebbeknek vagy csak keveseknek tetszünk. Ezt a keveset kellene megtalálnunk, és közülük kiválasztani azt, aki nekünk is tetszik.

Kétségtelen, hogy minél több a pozitív visszajelzés, annál nagyobb lesz az önbizalmunk, még akkor is, ha olyanoktól kapunk bókokat, akik nekünk nem tetszenek annyira, de pusztán abból, hogy elismerő pillantásokat aratunk az utcán vagy lájkokat az online térben, még nem lesz kapcsolatunk.

És attól, hogy kapunk néhány pofont olyanoktól, akik nem elég udvariasan fogalmazzák meg a véleményüket, és akár sértőn utasítanak vissza, még akadhatnak mások, akiknek pont azok a tulajdonságaink tetszenek, amelyek miatt korábban elutasítottak. Bármennyire is szajkózzák a pszichológusok, hogy önmagunkban kell megtalálnunk a boldogságunk forrását, magunkat kell elfogadnunk először, az ember már csak olyan, hogy lételeme a másoktól érkező pozitív megerősítés, csak ezt jó esetben először nem szexuális/romantikus kapcsolatban, hanem már gyerekként tapasztaljuk meg.

Ha tudjuk, hogy nem tetszhetünk mindenkinek, de mindig lesz olyan, akinek tetszünk, értsd: aki elfogad, és olyannak fogad el, amilyenek vagyunk, akkor nem vág a földhöz egy-egy visszautasítás, rosszindulatú kritika, vagy a puszta tény, hogy nem vesznek rólunk tudomást.

De ha ez a biztonságos háttértudás, érzés nincs meg bennünk, akkor sokkal jobban megvisel, ha képtelenek vagyunk mindenkinek tetszeni, sőt, még a többség ízlésének se felelünk meg (vagy így hisszük). Felnagyítjuk a problémát, rágódunk rajta és szenvedünk tőle, ezzel pedig még inkább bezárkózunk. Vagy csak siránkozunk, és ezzel idegesítjük a környezetünket.

Nekem mindig azok az emberek imponálnak, akik kicsit se tökéletes megjelenésük dacára szemmel láthatólag jól érzik maguklat a bőrükben, és tényleg úgy tűnik, hogy nem aggódnak amiatt, mennyire tetszenek a többieknek. A klasszikus szépségideálnak megfelelő embereknek nincs szükségük ilyen lelkierőre, bátorságra, sőt, fogalmuk sincs azoknak a küzelmeiről, akik kételkednek magukban. (Azért hozzáteszem, hogy mérgező szülőként még előnyös külsejű, intelligens gyerekeket is meg lehet győzni arról, hogy rondák és nem érnek semmit, de ez egy másik történet.)

Mindenesetre annak a számára, akit nem csak a felszín érdekel, az ilyen bátorság imponáló és inspiráló lesz, sokkal inkább, mint egy csinos pofi, amiért a tulajdonosa az ég világon semmit nem tett, csak úgy kapta a természettől.

A vonzalmaink is fejleszthetőek, változtathatóak, és igazán akkor válunk éretté, ha már nem szép arcok, a makulátlan bőr és a nyakig érő lábak, vagy épp a mell- és karizmok bűvöletében élünk. Mindezek csodálata esztétikai élményt nyújt, de a párkapcsolatok sikeréhez már nem túl sok köze van, főleg, mert a fiatalság tökéletessége úgyis elmúlik, vagyis ha tetszik, ha nem, hozzá kell edződnünk a tökéletlenséghez. És ez nem baj, hanem nagyon is pozitív jelenség.