A társkeresés azért is bonyolult hadművelet, mert nem kizárólag egzakt módon meghatározott igényekhez keressük a megfelelő „kínálatot”, hanem, ahogy ez talán senki számára nem idegen: gyermeki hiányainkból, mintáinkból kiindulva fordulunk azok felé, akik a sérültségeinkre valamilyen módon választ kínálnak (vagy legalábbis azt érezzük, hogy a válasz ígéretével állnak elő). Ha szimplán verbalizálható szükségleteink kielégítéséhez vadásznánk a megfelelő partnert, a folyamat viszonylag egyszerű és racionális lenne, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy már az is egy nagy előrelépés, ha valaki néhány tudatos szempontot fel tud hozni akkor, amikor dönt egy adott ember mellett vagy ellenében. Ehhez általában évek kellenek, sokszor igen későn kerül elő az a nézőpont, hogy a párválasztás nemcsak romantikus sodródás és kalandozás története, hanem bizonyos szempontból „éber átgondolások és mérlegelések” sorozata is.
Bizonyára nem idegen kifejezés a „regresszió”, mint fogalom sem, mely nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy valamely élethelyzetünkre, konfliktusunkra nem úgy reagálunk, ahogy az adott szituáció, vagy a másik fél megkívánná, hanem, ahogy reagáltunk 8, 10, vagy akár 12 évesen, magyarán szólva a viselkedésünk és érzelmeink szintén visszacsúszunk a múltba. A leggyakrabban pejoratívan használjuk ezt a kifejezést, és akik ismerik, jórészt az éretlenséggel, a felnőttséget nélkülöző infantilizmussal állítják párhuzamba. Kevésbe köztudott, hogy ennek a fogalomnak van egy lényegesen pozitívabb vonatkozása is, mely a párkapcsolat légkörében a legtöbb esetben tetten is érhető, ez pedig nem más, mint a „természetes regresszió” fogalomköre.
Mit is jelent ez?
Nagyjából a következőt. Most a hölgyeket vizualizáltatnám, de természetesen a férfiak is elvégezhetik a gyakorlatot, behelyettesítve a megfelelő elvárásokkal és konkrétumokkal a lentebbi leírást.
Képzeljük el, hogy van egy férjünk. Olyan jó lenne, ha ő gondoskodna rólunk és MAGÁTÓL eszébe jutna, hogy megszerelje az egyébként nyikorgó kaput (amelyen kocsi, gyerek bemegy az udvarra) és nem elég, hogy azt kívánjuk, hogy mindezt észrevegye, és jelzés nélkül kiküszöbölje a problémát, hanem az is az igényünk, hogy a teljesítés közben ÖRÜLJÖN is annak, hogy ezt értünk megteheti.
Hát, ez a gyakorlatban ritkán valósul meg ilyen feltételekkel.
Ha egy gyermek érzelmi világát és a szüleinek való kiszolgáltatottságát nézzük, akkor valahol érthető, hogy neki az a vágya, hogy ő róla örömmel gondoskodjanak és kitalálják az igényeit, akár kérés nélkül is. A szerelemben, párkapcsolatban szintén megjelenik ez az állapot, de, ami a legmeglepőbb, hogy sokszor már a partnerkeresés, randizás időszakában is észrevehető ez. Ott, ahol aztán még az sem mondható el, hogy legalább „járunk”, tehát van valamilyen kapcsolati keret, amire hivatkozhatunk, amikor amellett kardoskodunk, hogy nem hangolódtak rá eléggé ezekre a ki nem mondott és fel nem ismert igényekre.
Nagyon sokszor, mikor egy „nem volt meg a szikra” történetet hallok (ezt most nem részletezném), nemegyszer gondolok arra, hogy vajon mi is hiányzott az illetőnek, miféle csodára számított? Lényeges, ha efféle „természetes regresszióról” van szó (és itt választanám el a szükségleteket és hiányokat egymástól), akkor például: nem szimplán elfogadásra vágyunk, hanem valamiféle Nirvana állapotra, amiben benne van az az élmény is, hogy az utolsó lábujjpercünktől a fejtetőnk búbjáig azt kívánjuk, hogy a személyiségünk minden rétegét hassa át a másik támogató és feloldozó tekintete és elfogadása. Ez nyilván lehetetlen, és akik ebben a természetes regressziós állapotban élik végig azokat a randijaikat, melyekben „végre találkozhatnak valakivel, aki megmozgatja őket”, általában csalódásban részesülnek és levonják a tapasztalatot arra vonatkozóan, hogy nincs értelme az egész párkeresésnek, hiszen az az „Igazi” kapcsolat úgysem érkezik el soha. Sokszor a nők a férfiak ilyen reakcióitól kifejezetten meg is riadnak (általában nem verbálisan, hanem rejtetten történik ez a kommunikáció az „energiák” szintjén), hiszen a férfi „természetes regressziója” egyfajta ráutaltságról és függőségről szolgáltat számukra bizonyítékot.
Ezzel persze nem azt mondom, hogy felejtsük el minden ilyen irányú vágyunkat, amikor ebbe az állapotba kerülünk, hiszen már az is egy hatalmas lépés, ha rálátunk, hogy éppen nem egy „pozitív irányba fejlődő” randevún vagyunk, ahol a másikkal valamiféle több építésébe kezdtünk bele, hanem gyermeki minőségünkbe beszívódva élünk meg realitásnak valami olyasmit, ami számunkra jogosnak és magától értetődőnek, a partnernek viszont inkább idegennek és kiszámíthatatlannak tűnik.
Írta: Lázár Gergely
Forrás: