Szingli nő és nem randizik? Vajon miért?

Kétségkívül sokkal kényelmesebb volt, mikor még a szülők, a nagycsalád döntötte el, hogy férjhez menjenek-e a lányok, és ha igen, kihez. Legalább se a keresgélés nehézségei, se a tévedés felelőssége nem a nőszemélyt vagy a gyereklányt illette. De nem hiszem, hogy sokan vannak, akik visszasírnák ezeket az időket. Ma, a XXI. század elején Európában szerencsére kevesek kényszerülnek olyan emberrel együtt élni, akit nem ők maguk választottak. A nagy szabadságnak azonban megvannak a maga hátrányai: például, hogy a keresgélés feladata nagyrészt ránk hárul.

Ha az ember már az iskolapadban vagy az első munkahelyén megismeri azt, akivel együtt fog élni, lehet, hogy sose lesz része a tudatos keresgélés kínjaiban, igaz, az örömeiben sem. (Persze a válások magas arányszáma inkább azt mutatja, hogy a korán házasulók is visszakerülhetnek a szabad piacra.) Egyáltalán, érdemes-e tudatosan keresni, vagy a legjobb stratégia sodródni és várni, hogy majd a megfelelő férfi besétáljon az életünkbe, ahogy a népmesékben és a hollywoodi filmekben szokás? Ha ez a várakozás már nagyon régen tart, és hiábavaló, érdemes saját kezünkbe venni az irányítást, vagy legalább beruházni egy sorsjegybe (vagyis regisztrálni egy társkeresőn). Mégis, miért van az, hogy rengeteg egyedülálló, nő, aki kifejezetten arra vágyik, hogy társat találjon magának, inkább bele se vág a keresésbe?

A Glamour nemrégiben felmérését készített a szingli nők randizásról alkotott véleményéről. Úgy látszik, a 3600 válaszadó több mint harmada, 37% úgy véli, hogy a randizás inkább a férfiaknak való. (Bár azt nem értem, hogy kivel randiznak szerintük az egyébként hetero férfiak, ha nem nőkkel...) Az indoklás szerint a férfiak sokkal könnyebben találnak alkalmi partnert – gondolom, itt inkább arról van szó, hogy a férfiak sokszor csak alkalmi partnert keresnek, emiatt nem sok értelme van olyannak randizni velük, aki ennél többre vágyik – gondolják ők. Alkalmi partnert találni egy nőnek azért általában kategóriákkal könnyebb, mint egy férfinak, csak ritka, hogy valaki kifejezetten ilyet keressen. 5% szerint a randizás a nőknek is jó lehetőség, 27% pedig úgy gondolja, hogy mindkét nem egyformán profitálhat belőle: e két kategória között nem látok lényegi különbséget. Csaknem egyharmad (32%) alakított ki olyan képet a randizás jelenségéről, hogy az egyszerűen kínos, és ha valaki ilyesmibe kezd, ott már valami biztos nincs rendben.

Nos, a felmérés nem mutat valami pozitív képet: ezek szerint az egyedülálló nők több mint kétharmada úgy gondolja, hogy a tudatos társkeresés, mint módszer, nem vezet eredményre. Persze kérdés, hogy egyáltalán kipróbálták-e valaha, vagy csak előítéletekről van szó, esetleg barátnők, ismerősök rossz tapasztalatairól, filmes klisékről: a félresikerült randik tematikája rengeteg mozifilmben és sorozatban előfordul mint örök humorforrás. A bénázás feloldása pedig általában egy váratlan, véletlen találkozás az igazival, ahogy ezt egy mesétől elvárjuk.

Milyen vélekedésekre, illetve tévhitekre alapozzák a szingli nők a tudatos társkeresés elutasítását? Egyrészt azt gondolják, hogy sokkal több az egyedülálló nő, mint az ugyanilyen státuszú férfi. Ez már kapásból nem igaz, felmérések szerint minden 100 társkereső nőre 120 férfi jut: minden internetes társkeresőn több egyébként a férfi, mint a nő. Egy másik tévhit szerint csak a nagyon dekoratív, tökéletes alakú nők aratnak sikert, csak őket dongják körül a férfiak. Biztos, hogy nem hátrány a feltűnő külső, de ha valaki valóban modell szinten szép, akkor egyrészt nagy körülötte a tolongás, vagyis nehéz lesz nála célba érni, és nagy lesz számára a kísértés, hogy mindig újat keressen, másrészt rengeteg pasi nem is meri megközelíteni, hiszen úgy érzi, hogy labdába se rúghat nála.

Ha csak a szépségek találnának párra, akkor az óvodák szépségkirálynőkkel lennének tele, hát, ami ugyebár messze jár az igazságtól: normális férfiak normális nőket szoktak választani, az ápoltság, a kellemes megjelenés persze mindig előny, de ne becsüljük le magunkat, meg persze a férfiak se mind adoniszok. A felszabadultság, a vidámság, a kedvesség, a szexi kisugárzás sokkal többet nyom a latban, mint egy babaarc, csak ehhez el kell jutni a randiig, mert egy fénykép alapján nem feltétlen fog átjönni, milyenek vagyunk igazán.

Ami a pasik alkalmi szexre való fókuszálását jelenti, ez persze előfordul, de ne felejtsük el, soha nem lehet tudni, mi lesz egy adott kapcsolatkezdeményből. Csak azért, mert az adott pasi most azt gondolja, hogy neki a skalpvadászat a fő célja, ha olyan nővel találkozik, aki nagy benyomást tesz rá, előfordulhat, hogy megváltoznak a prioritásai: a pasik a testiség felől közelítenek, a nők pedig inkább lelki oldalról. Vagyis a gyors szex iránti vágy egyáltalán nem zárja ki, hogy az illető hosszabb távon is érdeklődjön – és hiába keres valaki feleséget, ha pont nem olyat szeretne, mint mi, akkor semmire nem megyünk vele.

További tévhit, hogy a férfiak csak a huszonévesekre buknak. Amúgy a válaszadók 75%-a huszonéves volt a felmérésben, vagyis ez a para nem lehet annyira nyomasztó a számukra. Nyilván vannak, akik kifejezetten a fiatalabb nőket részesítik előnyben, de létezik egy ellenkező tendencia is: az olyan férfiaké, akik érett nők iránt érdeklődnek, mert ők tudják már, mit akarnak, ismerik a saját testüket, felszabadultabbak, egy bizonyos kor után jóval önállóbbak is, nem várják el, hogy eltartsák őket, és még sorolhatnám az előnyöket. Minden korosztálynak megvan a maga bája és rajongó tábora, még ötven fölötti nőként is lehet sikeresen partnert keresni. Csak esélyt kell adni magunknak.