Találkozzunk-e valakivel, akivel biztosan nem fogunk összejönni?

Gyakorta fordul elő, hogy olyan emberekkel kezdünk flörtbe vagy egyszerű beszélgetésbe, akik nem indítják be különösebben a fantáziánkat, de azért kellemes társaságot nyújtanak, és amíg nincs erősebb jelölt, addig jólesik velük cseteljünk és társalogni. Lehet, hogy már egész gyorsan rájövünk, hogy egy kapcsolat eleve kizárt közöttünk, de szó nélkül eltűnni nem akarunk, elköszönni se nagyon… Vagyis húzzuk az időt, és esetleg hetekig, hónapokig értekezünk kisebb-nagyobb intenzitással.

Ha nincs az ismerkedésnek felfelé ívelő mintázata, akkor szinte soha nem jön ki belőle valódi kapcsolat, és ezt valószínűleg a másik fél is érzi. Ha mégis felveti, hogy találkozzunk, egyezzünk bele és menjünk el egyet kávézni, vagy mondjunk inkább nemet? Húzzuk az időt, kamuzzuk azt, hogy hirtelen találtunk valakit, vagy közöljük a gyanúnkat, hogy úgyis hiába, mert nem tetszik eléggé?

Nehéz ilyenkor dönteni… Egyrészt egy virtuális kapcsolat alapján valójában soha nem tudhatjuk, hogyan hat majd ránk az illető. Hiába sejtjük, hogy nem lesz az egészből semmi, mindenkit érhetnek meglepetések. Másrészt talán mindkettőnknek jót tesz, ha kvázi tét nélkül gyakorolhatjuk a randizást, kiléphetünk a virtuális térből és egy légtérben lehetünk valakivel, akivel már egy ideje csak írogattunk.

Persze az esetek nagy részében ezzel véget is ér az írogatás, mert ha már biztos, hogy nincs kémia és felesleges fenntartani a nem túl intenzív ismerkedést, akkor a legtöbben úgy döntenek, hogy könnyebb elbúcsúzni. Van, aki inkább benne marad a virtuálisban és nem teszi kockára annak fennmaradását, mert a valóság szétrombolná a kis rutinját… De még mindig inkább azt tartom jobb döntésnek, hogy ha tényleg nem csak alibiből keresünk partnert, akkor zárjuk rövidre ezeket a helyzeteket.

Akár még abban is megegyezhetünk, hogy megmarad a barátság, és vannak emberek, akikkel tényleg meg lehet tartani, de a legtöbb esetben azért elhal az ilyen kapcsolat. Ez ugyan sajnálatos, ha egyébként jól éreztük magunkat benne, másrészt viszont könnyen lehet, hogy egy ilyen kapcsolat veszi el a figyelmünket és az időnket attól, hogy mások felé nyissunk. Amíg a virtuális flört biztosnak és biztonságosnak tűnik, némi örömmel jár, és rendszerességet ad, addig nem vagyunk elég motiváltak abban, hogy továbblépjünk.

Olykor a tét nélküli, gyomorgörcsöt nem okozó találkozás felold bennünk bizonyos gátlásokat, látjuk, hogy egy randi nem is olyan ijesztő, gyakorolhatjuk a kiegyensúlyozott, kedves beszélgetést… A kínos rész persze az, amikor valahogy a partner tudtára kell adni, hogy nem szeretnénk tőle semmit. Lehet, hogy ez az érzés kölcsönös, akkor sokkal egyszerűbb a helyzet. De nagyon oda kell figyelnünk a partner testbeszédére és hangsúlyaira ahhoz, hogy felmérjük, mennyire lenne esélyünk nála – ha mi esetleg mérlegelnénk a folytatást.

Aki szeretne valamit, az fizikailag közelebb húzódik, annak csillog a szeme, utalgat a jövőre, nem marad a merőben semleges társalgási témáknál és főleg nem igyekszik ürügyet találni arra, hogy távozhasson.

Persze senkinek nem tesz jót, ha úgy érzi, hogy visszautasították, de muszáj megtapasztalnunk és jobb, ha olyasvalakivel gyakoroljuk, aki egyébként kedves és tapintatos velünk. Aki nem fog durván fogalmazni, akivel eddig is kellemes volt beszélgetni…

Vagyis azt hiszem, hogy jól tesszük, ha a „barátzónás” online partnereinkkel leülünk egyszer beszélgetni. Nem tartom elvesztegetett időnek, tulajdonképpen még megkönnyebbülés is, ha végre lezárhatunk egy ambivalens szituációt. És egy-egy ilyen „randiból” arra is rájöhetünk, hogy mi hiányzott az illetőből, miért is nem éreztük a szikrát. Javíthatja az önismeretünket is, illetve rávilágíthat arra, kivel lenne érdemesebb találkozni.