Dating déjà vu – miért hasonlítanak a partnereim egymásra?

A nyáron írtunk az Open casting jelenségéről, vagyis arról, amikor a társkeresés során nem ragaszkodunk mindig ugyanazokhoz a paraméterekhez akár kinézet akár lelki tulajdonságok terén, hanem nyitottak vagyunk olyan emberekre is, akik a zsánerünktől eltérőek. A Dating déjà vu pont ennek az ellentéte: ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy a partnereink mind lelkileg, mind fizikailag eléggé hasonlítanak egymásra és a problémák sem ismeretlenek.

Megtörtént már veled, hogy egy volt partnered annyira nagy hatással volt rád, hogy őt kerested másokban, az ő hangja, illata kísértett, mikor randiztál és ha valaki emlékeztetett rá, akkor szinte transzba estél, mi több, elkezdtél bizonyítékokat keresni arra, hogy az illető nagyon is hasonlít arra a bizonyos exre? Messziről hunyorítva kis jóindulattal akár össze is lehetne vele téveszteni. És téged ez izgalommal tölt el. Akkor tudod, miről beszélek.

Önmagában az, hogy egy meghatározott típushoz vonzódunk, még nem baj, lehet, hogy ez a típus tele van jó tulajdonságokkal és pozitívan tudunk hozzá kapcsolódni. Mindenki szereti azt, ami ismerős: az ismerős mintázatok biztonságérzettel töltenek el. Valószínűleg még a gyerekkorunkban alakultak ki ezek a preferenciák: ha biztonságosan kötődtünk a szüleinkhez, akkor talán hozzájuk hasonló partnereket választunk egymás után, és ezek is hasonlítanak majd egymásra.

Lehet, hogy a pasijaink apánkat idézik majd, még ha ennek nem is vagyunk tudatában, mert a hasonlóság inkább lelki, mintsem fizikai természetű. Ilyen esetben, ha mind a szülő, mind a partner azonos értékeket vall, az új ember családba való befogadása is sokkal egyszerűbb. De hát akinek akkora szerencséje van, hogy szeretetteljes, pozitív családban nőtt föl, az szinte biztos, hogy képes jó szerelmi kapcsolatokat is kialakítani.

A gond csak az, ha a mintázatok, amelyek biztonságérzettel töltenek el, valójában egyáltalán nem pozitívak, sőt, esetleg éppenséggel negatívak, toxikusak. Ha például bizonytalanul kötődünk, mert gyerekkorunkban elhanyagoltak vagy túlságosan ránk telepedtek, nem szerettek eléggé, bántalmaztak, akkor nekünk ez lesz az ismerős, ez tölt el fals biztonságérzettel. És ezt fogjuk keresni mindaddig, amíg meg nem oldjuk az elakadásunkat: ehhez talán elég, ha szembenézünk a problémáinkkal, de sokszor csak szakember vagy segítő csoport segítségével tudunk kimászni a gödörből.

A szenvedélybetegek és társfüggők gyerekei vagy szenvedélybetegek lesznek és társfüggő partnert választanak, vagy társfüggők lesznek és szenvedélybeteget választanak, mert csak ezeket a játszmákat érzik működőképesnek. Ettől persze csak gyötrődni fognak, mert az ilyen kapcsolat mindkét félnek csapda, de ha végre kilábaltak egyik ilyen rossz mintából, juszt is egy hasonlóba menekülnek, hacsak meg nem törik az ördögi kört.

Gyakori jelenség például, hogy a bizonytalanul kötődő ember unatkozik egy olyan partner mellett, aki konstansan szereti és jól bánik vele: mivel azt szokta meg, hogy a szülei szeretete nem állandó, feltételekhez kötött és kiszámíthatatlan, a megbízhatatlan partner lesz számukra ismerősen izgalmas.

Ha tehát azt vesszük észre, hogy újabb és újabb kellemetlen, bennünket bántó, nem tisztelő, kihasználó idióták találnak meg bennünket, akkor azt nem a balszerencse számlájára írandó és a jósnő se fog segíteni rajta. Csak kemény munkával alakíthatjuk át magunkban, hogy mit érzünk vonzónak és mit taszítónak. Amíg azonban ezt a munkát nem vagyunk hajlandóak elvégezni, a mintázatok megismétlődnek.

Ha többször is hasonló partnereket választottunk és mindig rossz vége lett, akkor eléggé biztosak lehetünk benne, hogy valamit kezdenünk kéne a problémával: meg kellene vizsgálnunk, mi is vonz ezekben a partnerekben és miért, milyen tulajdonságaik ártanak nekünk. Arra van a legkisebb esély, hogy egy már meglévő partnert meg tudunk változtatni: csakis önmagunkon tudunk dolgozni. De ehhez fel kell ismernünk a problémát és nem szabad szőnyeg alá söpörnünk (először úgyis azt fogjuk tenni).