Érdemes-e bárkit győzködni arról, hogy le kéne horgonyoznia valaki mellett?

Rengetegen gondolják, hogy az egyetlen „normális” út egy ember számára a házasság és a gyerekvállalás. De ha ennyire nem is szaladunk előre, legalább az elköteleződés egy ember mellett. Mert amíg ez nem történik meg, addig az illetőt nem lehet felnőttnek tekinteni, addig csak zöldfülű és előbb-utóbb mégiscsak illik felnőni.



Tipikus romkom forgatókönyv, hogy nőcsábászokat vagy megrögzött agglegényeket, esetleg munkájukba temetkező karrierista nőket próbál a környezetük erővel rávenni arra, hogy végre vegyék komolyan magukat és szerezzenek komoly társat. Persze a romkom lényege, hogy ez minden berzenkedésük ellenére be is következik, általában valami teljesen abszurd véletlen folytán. És a film végére természetesen ők is beismerik, hogy mindaddig tévedtek: hiszen az igazi élet akkor kezdődik, amikor szerelmes leszel és családot akarsz alapítani...

Még azt is ki szokták deríteni az ilyen főhősökről, hogy valamilyen gyerekkori trauma miatt nem szeretnének elköteleződni, a szüleik válása viselte meg őket, vagy árvaságra jutottak, negatív üzenetekkel bombázták őket egész életükben, emiatt nem hisznek a szerelemben, és így tovább.

Pedig léteznek olyanok, akik tényleg nem alkalmasak arra, hogy komolyan elköteleződjenek, és ezt is tudomásul kéne venni. Mindig is voltak magányos farkasok, mindig is köztünk jártak olyan emberek, akik nem vágytak házasságra és családra... Mivel azonban sokan nem dönthettek a saját életük felől, gyakran megesett, hogy azok kényszerültek bele egy elköteleződésbe, akik nem szerettek volna, és azoknak nem jutott család, akik vágytak volna rá.

Miért nem érdemes bárkit is arról győzködnünk, hogy az élet értelme az elköteleződés, a házasság, a gyerekvállalás? Mert ezzel nem teszünk neki jót. Ha minket mindez boldoggá tesz, akkor hajrá, csináljuk így: persze az is igaz, hogy amíg csak elméletben tudjuk, milyen a házasság és csak a képzeletünkben léteznek a gyerekeink, addig valójában fogalmunk se lehet arról, hogy erre vágyunk. De meg lehetünk róla győződve, és minden jogunk megvan ahhoz, hogy álmaink megvalósítására törekedjünk.

Viszont a másik embernek lehetnek teljesen más álmai. Lehet persze, hogy huszonévesen gondol valamit az életről, aztán harmincas éveiben meg az ellenkezőjét, de fontos, hogy a változás belülről fakadjon, ne akarjuk erőltetni.

Ha valaki inkább marad a kalandozásnál, nincsenek komoly kapcsolatai, szinte retteg attól, hogy érezzen valaki iránt valamit, az lehet, hogy elakadás, de neki magának kell rájönnie, hogy miért csinálja és hogy ez mennyire jó vagy nem jó a számára. Ilyenkor maximum arra érdemes felhívni a figyelmét, hogy ne tárgyiasítsa az embereket, ne csapja be őket, ne ígérjen nekik olyasmit, amit nem áll szándékában betartani. Még ezzel együtt se tehetünk túl sokat annak érdekében, hogy az illető felhagyjon a játszmáival.

És igen, előfordulhat, hogy addig csinálja, amíg képes rá, majd már nem lesz olyan könnyű újabb partnereket levadásznia és rájön, hogy nem így kellett volna... De neki kell rájönnie. Nem a mi feladatunk, hogy bárkit megtérítsünk, legyen az a testvérünk, a barátunk, a partnerünk vagy a gyerekünk...



Azzal se sokat kezdhetünk, aki pár csalódás után bezárkózik és attól fogva minden kudarcáért a nőket / férfiakat hibáztatja. Igen, az illetőnek segítségre lenne szüksége, de előbb saját magával kellene tisztába jönnie, és neki magának kellene felismernie, hogy elkélne az életében némi önfejlesztés, terápia. Határozottan nem az a megoldás egy ilyen ember esetében, hogy összeboronáljuk valakivel, aki ugyanolyan boldogtalan, mint ő, mert két boldogtalan ember egymást se tudja boldoggá tenni.

Az elköteleződés, a házasság, a családalapítás nem old meg semmilyen személyiségzavart. Nem tesz éretté senkit, aki nem hajlandó önmagán dolgozni. Sokkal nagyobb valószínűséggel tesz szerencsétlenné még másokat is, legfőképpen azokat a gyerekeket, akik labilis szülők mellett csak újratermelik a generációkon átívelő traumákat.

Aztán vannak emberek, akik azért maradnak szinglik, mert így döntöttek, például a munkájuknak akarják szentelni magukat, vagy bármilyen elköteleződés fojtogató számukra. Fogadjuk el, hogy nekik ez így jó, és ne próbáljuk rájuk erőltetni a saját értékrendünket. Ha mi komoly kapcsolatot szeretnénk, olyan partnerek közül válogassunk, akik ugyanilyen beállítottságúak. Ne várjuk, hogy egy bulizós, csajozós pasi majd a kedvünkért megkomolyodik és hirtelen monogámmá vedlik, másra többé rá se fog nézni. Ez a romantikus regények forgatókönyve, nem az életé.

Sikeres tartós kapcsolatot csak azzal lehet építeni, aki ezt maga is szeretné. Tehát senkinek nem teszünk jót, ha győzködjük, hogy így vagy úgy változzon meg, csak, mert mi magunk hiszünk valamilyen értékek abszolút igazságában. Ami nekünk létfontosságú ahhoz, hogy boldogok legyünk (ha tényleg az...), másnak esetleg teher. Fogadjuk el, hogy így van, ennél jobbat úgysem tehetünk.