Randivonal Blog
Te is társat keresel?
A Randivonal Magyarország legnagyobb online társkereső oldala már 25 éve.
Belépés a Randivonalra:
Legalább 7 okból fél(het)ünk a szerelemtől
Írta: Verticordia , dátum: jan 31, 2015 , rovat: Párkeresés | 0 komment
Gyerekkorunkban, mikor még nagyon őszinték vagyunk, ki merjük mondani, hogy szerelmesek akarunk lenni. És be merjük vallani, ha szerelmesek vagyunk – aztán hamar megtanuljuk, hogy ezt a témát ilyen nyíltan és őszintén kezelni nem szokás, kezdünk egyre diszkrétebbek, egyre titkolódzóbbak lenni – a szerelem sebezhetővé tesz, és minél többen ismerik az érzéseinket, annál nagyobb az esélye, hogy sebeket kapjunk miattuk.
A szerelem tehát olyasmi, amire szinte egész életünkben vágyunk, ha nem is fogalmazzuk meg magunknak ennyire konkrétan, sőt, még le is tagadhatjuk magunk előtt, ugyanakkor legalább annyira félünk is tőle, mint amennyire vágyunk rá.
Miért is? Íme, hét ok arra, hogy féljünk a szerelemtől:
1. A szerelem sebezhetővé tesz
Mégpedig nagyon sebezhetővé: minél mélyebb és minél fontosabb számunkra, annál kevesebb eszközünk van az önvédelemre. Fogalmunk sincs, mit várhatunk egy új kapcsolattól, de még akkor is érhetnek teljesen váratlan meglepetések, ha úgy hisszük, mindent tudunk a partnerünkről. Tehát kiszolgáltatottak vagyunk, és nem mi irányítjuk az eseményeket. Természetes, hogy ez félelmet kelt bennünk, főleg azokban, akik szeretnek minden kézben tartani, és abban a hitben ringatják magukat, hogy képesek is rá.
2. Az új szerelem felszakíthatja a régiek által ütött sebeket
De nem csak az elmúlt szerelmek számítanak, hanem elsősorban a gyerekkori minták – vagyis az, hogy mennyire tanultunk meg bízni a másikban, merünk-e intim helyzetbe kerülni, vagy folyamatosan félünk attól, hogy az, akit közel engedünk magunkhoz, meg fog bántani bennünket. A biztos kötődésű emberekben sokkal kevesebb a félelem, még akkor is, ha csalódtak már korábbi szerelmekben – mert ezek alapvetően nem tudják megingatni őket. A bizonytalan kötődésű ember azonban nagyon könnyen megingatható, és a bizonytalanságát szerelmi kapcsolataiba is átviszi, sőt, hajlamos ugyanazokat a mintákat követni újra és újra.
3. A szerelem megkérdőjelez(het)i eddigi identitásunkat
Az előző ponthoz kapcsolódva: az, akit nem szerettek, vagy nem jól szerettek gyerekkorában, egész életében azzal küzdhet, hogy ő nem is szerethető igazán.
Értéktelennek, érdektelennek, olyan embernek érzi magát, akiért aztán biztos nem fog senki lelkesedni.
Mégis, mit kezd az ilyen ember azzal a furcsasággal, hogy akad emberi lény, aki őt szerethetőnek, érdekesnek, szépnek, jónak, kívánatosnak tartja?
Először is: nem hisz neki – átverésnek vagy tévedésnek tartja. Mert elhinni, hogy valóban szerethető, a saját identitását kérdőjelezi meg. Eddig én így és így éreztem magam, bénának, csúnyának, ügyetlennek, lúzernek – ez meg idejön és teljesen másnak lát? Biztos ő téved, nem én…
Vagy, ha neki van igaza, akkor miért éltem én le x évet abban a hitben, hogy béna, csúnya és lúzer vagyok?
Nem könnyű tehát elfogadni, sőt, végrehajtani a perspektívaváltást, és merni olyannak látni önmagunkat, amilyennek a szerelmünk lát.
Van, aki inkább ragaszkodik a régi beidegződésekhez és önképhez, csak ne kelljen ismeretlen területre kalandoznia.
De ha belemegyünk az új kapcsolatba, akkor már pusztán a másik emberrel való folyamatos interakció által megváltozik az identitásunk, a szokásaink egy része, az életmódunk. Vagyis a szerelem a legritkább esetben hagyja érintetlenül az egyéniségünket – és ez kicsit félelmetes.
4. A valódi öröm valódi fájdalommal is együtt jár(hat)
A mély érzelmek és az átélt öröm közel visz bennünket a fájdalomhoz. Annyira szeretünk, hogy az már fáj – meghatódunk saját magunktól, átérezzük az egész dolog súlyát és jelentőségét. Van, akinek ez túl sok, nem akar benne részt venni, inkább maradna a felületen, a szórakozásnál, elkötelezettség és valódi kapcsolatok nélkül…
A szerelem nem könnyű műfaj, és nem lehetünk benne mindig boldogok, még akkor sem, ha viszonzott, és nem áll semmi az utunkba.
Ez is félelemkeltő lehet.
5. Legtöbbször nem egyforma intenzitással szeretünk
Az intenzitás kérdése nagyon gyakran felmerül a szerelmi kapcsolatokban. A teljes egyenlőség szinte lehetetlen, mindig van, aki jobban szeret, bár szerencsés esetben nem mindig ugyanaz a fél, hol az egyik, hol a másik lendül bele inkább. Ha az egyik sokkal jobban akarja a kapcsolatot, mint a másik, akkor megbillenhet az egész felépítmény.
Azok, akik kevésbé szeretnek, félhetnek attól, hogy nem bánnak jól az őket túlságosan szerető partnerükkel, hogy nem tudnak neki eleget adni, és gondolhatják azt, hogy a partner náluk jobbat érdemel, olyasvalakit, aki igazán tudná őt szeretni.
Lehet, hogy ez csak ürügy a menekülésre – de a bizonytalanság lehet reális is.
Főleg, mert az emberek nagy hányada működik aszerint a logika szerint, hogy minél jobban üldözi valaki a szerelmével (még ha kezdetben nagyon is szívesen vette az üldözést), annál jobban menekülne. Tehát a jobban szerető, akit lassítanának, akit óvatosságra intenének, és akinek tényleg van mit veszítenie, esetleg kevésbé fél, mint az, aki nem eléggé szerelmes a saját elképzelései szerint.
Nem mindegy, hogy ki mélyen képet alkotott magának az igazi szerelemről, és vajon nem azért érzi-e úgy, hogy nem szeret eléggé, mert azt gondolja, hogy folyton lobogni kellene és a valóságban ez nem lehetséges…
6. A szerelem olykor arra kényszerít, hogy szakítsunk a családunkkal
Szinte közhelyes, hogy hány esetben akadályozza a család a szerelmesek kapcsolatát, lehet ennek millió oka, attól kezdve, hogy valamelyik szülő nem akarja elengedni a gyerekét, azon keresztül, hogy nem találja elég jónak a jelöltet, vagy más jelöltje van, addig, hogy mindenféle előítéletek miatt látja alkalmatlannak azt, aki a lánya vagy fia választott (lehetnek ezek társadalmi, faji, politikai, szexuális orientációra vonatkozó, életkort illető, vagy ezer más forrásból táplálkozó előítéletek.)
A szerelem sokmindent fölülír, előfordul, hogy teljes szembefordulást kíván mindazzal, amiben addig hittünk, amihez addig hozzá voltunk szokva. Ha nagy az ellenállás a család részéről, akkor választani kell a két kötődés között: sokan dacból fordulnak a családjuk ellen, mások viszont nem elég erősek ahhoz, hogy a saját lábukra álljanak, és anyagi következményeket is vállaljanak az érzelmiek mellett…
Olyan társadalmakban, amelyekben a szerelmi házasság nem megengedett, a családdal való szembefordulás végleges lehet, sőt, tragédiához vezethet. De még nyugaton is rengeteg emiatt a konfliktus, összeveszés, örökharag.
De még akkor is fel kell adnunk a családunkat, elhagyni apánkat és anyánkat, ha egyébként nem veszünk velük össze. A szerelem, amennyiben hosszabb kapcsolat kezdetét jelenti, és még otthon laktunk előtte, a felnőtt életbe való belépést is jelentheti.
Ha pedig olyan helyzetben ér bennünket a szerelem, amikor már van családunk, saját gyerekeink, az érzelmi konfliktus még kiélezettebb lehet, elkötelezettként ezért félnek sokan a szerelemtől. Akárhogy is, nagyon könnyen megeshet, hogy ez az érzelemtömeg rengeteg fájdalommal jár, nem csak a magunk, hanem mások számára is.
7. A szerelmi kapcsolat egzisztenciális félelmeket kelt bennünk
Minél több van a kezünkben, annál több a vesztenivalónk is. Minél boldogabbak vagyunk, annál inkább félhetünk attól, hogy ennek hirtelen vége szakad. A nagy sorsfordulók idején mindig elgondolkozunk életről és halálról, jobban tudatosul bennünk az elmúlás szükségszerűsége, mint a hétköznapokban. A szerelem rendkívüli állapot, és felforgatja az életünket. Ha semmiképp nem szeretnénk, hogy az életünk felforduljon, akkor védekezni fogunk ellene… Ha nem akarunk sorsfordító döntéseket hozni – például arról, hogy kivel vállaljunk gyereket –, akkor félni fogunk tőle.
De ha ismerjük szorongásaink, félelmeink forrását és értelmét, ha tudjuk, hogy mit nyerhetünk, és mit veszíthetünk, akkor könnyebb lesz döntéseket hoznunk. A szerelemhez, illetve a következményei viseléséhez bátorság kell… Ha azonban elszalasztjuk, nehezen fogunk újat találni.
A poszt Lisa Firestone cikke alapján készült.