Mennyi idő kell a felejtéshez?

Egy kapcsolat lezárása után nehéz az újrakezdés: minél mélyebb érzelmeink voltak, illetve minél nagyobb sebet ütött rajtunk az a szerelem, házasság, párkapcsolat, annál nehezebb kijönni a gödörből. Persze, abban az esetben, ha nem mi magunk vetettünk véget az egésznek azért, mert találtunk valaki mást: ebben az esetben részben megússzuk a gyászfolyamatot. De ha még kötődtünk az előző partnerünkhöz, akkor is nehéz lesz elszakadni tőle, ha egy új szerelem miatt tesszük: mert bizonyos dolgokat nem lehet egyszerűen csak elfelejteni.

Nem biztos, hogy felejteni kell, inkább csak le kell szoktatni magunkat az illetőről: ha tombolnak bennünk az érzelmek, és hormonálisan teljesen rá vagyunk kattanva valakire (jellemzően a kapcsolat első pár hónapjában), akkor egy szakítás másképp visel meg bennünket, mint egy már lecsendesült kapcsolat esetében. Mivel a szerelem olyan, mint a drog, elvonási tüneteket produkálunk: amíg ki nem ürül a szervezetünkből ez a „mérgezés”, addig elviselhetetlenül rosszul fogjuk érezni magunkat.

Egy már régebbi, bejáratott, esetleg megszürkült kapcsolatból való kilépés esetén a kérdés, hogy mennyire ér bennünket váratlanul a vége: ha már jó ideje érik, nem lepnek meg a fejlemények, akkor is megviselhet bennünket, de nem olyan hevesen, mint mikor abban a hitben ringattuk magunkat, hogy minden a legnagyobb rendben, majd a fejünkre szakad az ég. Ilyenkor a pánik testi tüneteket tudja produkálni a szervezetünk, és ugyanúgy nem leszünk képesek racionálisan gondolkodni, mint a szerelemtől bódult ember, aki egy kapcsolat elején kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy vége.

De az sem mindegy, hogy ki szakít, illetve van-e bűntudatunk, vagy inkább a másikra hárítjuk az egész felelősséget. Ha mi akartunk véget vetni a kapcsolatnak, akkor is lehet bűntudatunk, de akkor is, ha csak kiprovokáltuk a végét, akár azért, mert mi magunk nem akartuk vállalni a szakítás kezdeményezőjének szerepét, akár, mert nem is akartunk volna szakítani, csak a másik úgy értelmezte a viselkedésünket, hogy már nem ő a főszereplő az életünkben.

Kapcsolataink millió módon tönkremehetnek, és még akkor sem elhanyagolható a gyászfolyamat, ha nem is volt igazi kapcsolat, csak egyoldalú rajongás a részünkről: attól is el kell búcsúzni, azt is fel kell dolgozni, akár évekig is elhúzódhat egy reménytelen szerelemből való kikászálódás: de amíg azt nem tettük le, nem hagytuk el, addig nem fogunk tudni továbblépni. (Noha sokszor érezhetjük úgy, mintha már meghaladtuk volna az adott érzelmi intenzitást.)

Nyilván más azért szakítani, mert megelégeltük a partnert, vagy azért, mert megcsalt, vagy azért, mert mi csaltuk meg, esetleg új kapcsolatra váltjuk a régit, más, ha sorscsapás ért bennünket (özveggyé váltunk vagy valami más, súlyos esemény szólt közbe). Más, ha vannak közös gyerekek, ha van közös vagyon, amit meg kell osztani, más, ha egzisztenciálisan függünk a másiktól, vagy ő függ tőlünk, más, ha beteg vagy mi vagyunk betegek, más, ha a körülmények alakulnak úgy, hogy nincs közös folytatás (pl. kivándorlás esetén). Léteznek tipikus szituációk, de mindegyik egyedi, ahogy a veszteségre is egyedi módon reagálunk: egyesek hősnek akarnak mutatkozni, és nem mutatják ki a bánatukat (ami később visszaüt), mások meg képtelenek kikászálódni az önsajnálatból.

Nem csak a társkeresőzés előtti kapcsolatok elgyászolása jelenthet gondot, de sokszor maga a társkeresés is magával hozza az újabb és újabb szakítások ódiumát. Ráadásul, mivel a kapcsolatok születése is gyorsabb általában, mint az offline életben, és könnyebb lelépni, egymás után belefuthatunk olyanokba, akik csak „szórakozni szeretnének, vagy éppenséggel fogalmuk sincs arról, hogy mit akarnak. Hiába tudjuk ésszel, hogy nem szabadna komoly érzelmeket fektetni egy épp, hogy megismert, még fel nem térképezett emberbe, ha nagyon tetszik, és már régen keresünk, főleg pedig, ha a társkeresésben még kicsit zöldek vagyunk, túlértékelhetjük az ismerkedés igazi jelentőségét.

Így aztán nem csak a randizást, a levelezést gyakorolhatjuk, hanem sajnos a szakítást is (olykor szó nélkül való eltűnés formájában): ez egyrészt nagyon rossz és fájdalmas tapasztalat, másrészt viszont megtaníthat arra, hogy mikor érdemes tényleg elengedni magunkat érzelmileg, és milyen módszerekkel tudunk viszonylag könnyen túljutni a csalódásokon.

Azt szokás mondani, a gyászfolyamatra annyi hónapot kell szánni, ahány évig a kapcsolat tartott: de persze egyáltalán nem biztos, hogy ez így van. Nem attól jelent valami sokat nekünk, hogy milyen hosszú volt, vagy egyáltalán összejött-e, hanem olyan összetevők sokaságától, amelyek sokszor nem racionálisak. De parttalanul gyászolni sem érdemes, ha túlságosan belelovalljuk magunkat a sajnálkozásba, az tönkretehet bennünket, jövőbeni esélyeinkről nem is beszélve.

Olykor segíthet, ha határidőd szabunk magunknak, amíg bánkódhatunk. Időt hagyunk a szomorúságra, a fájdalomra, de azzal az elhatározással, hogy amint ez az idő letelt, visszatérünk az élők közé.

Mindezek fényében érdekes a Randivonal online kérdőíves kutatásának eredménye: több mint ezer társkereső nő megkérdezése alapján az derült ki, hogy legalább két hónap kell a felejtéshez – ez nem átlagérték, hanem a minimum. Nyilván mindenki a saját tapasztalataira alapoz, és a saját kapcsolatainak mélységéhez méri a „felejtés”, vagy inkább érzelmi függetlenedés időtartamát, amely után már képes más férfit is figyelembe venni. A felmérésben résztvevők 40% sokkal hosszabb időt tart alapnak: egy évig várnának a tudatos társkereséssel. Sokszor azonban nincs is szükség arra, hogy elhatározás alapján vágjunk bele: a megkérdezettek harmada vallotta azt, hogy úgymond véletlenszerűen, ismerősön, baráton, rokonon keresztül ismerkedett meg későbbi partnerével. De ehhez is kell a nyitottság: ha bezárkózunk a fájdalmunkba és csalódottságunkba, nem sok esélyünk lesz új szerelmet találni.