Érdemes visszamenni az exhez hosszú évek után?

Bizonyos exeket sosem tudunk elfelejteni. Újra és újra kísért a gondolat: mi lenne, ha megkeresnénk? Mi lenne, ha megint úgy éreznénk magunkat, ahogy akkor, amikor vele voltunk? Ha még ráadásul barátok is maradtunk és olykor beszélünk, figyelemmel kísérhetjük, mennyit változott, mit lát most másképp, mint a szakításunk idején. És persze ő is láthatja, mennyit változtunk mi magunk. 

Kutatások szerint a szétváló párok 50%-a újra egymásra talál. Ez persze nem jelenti, hogy együtt is maradnak, és azt sem jelenti, hogy minden alkalommal jó ötlet az újrakezdés. Akkor van esély sikerre, ha nem ugyanazokba a hibákba fogunk beleesni, mint anno, tehát változtunk, értünk annyit, hogy már másképp tudjunk egymással viselkedni. Aki nem fejlődött, hanem megmaradt ugyanazoknál a tévutaknál, aki képtelen arra, hogy belássa a saját hibáit, azzal nem érdemes újra összejönni. 



De miért jut annyi embernek eszébe ez a megoldás ahelyett, hogy új utakra lépne? Sokak számára biztonsági játékról van szó: egyrészt tudjuk, hogy körülbelül mit várhatunk egy exünktől. Míg egy új partnerrel kapcsolatban rengeteg, akár negatív meglepetés is érhet. Másrészt lusták vagyunk. Hiszen a volt kapcsolatunkba olyan sok időt és energiát fektettünk be. Kinek van megint ennyi ideje és energiája egy teljesen új partnerre, akiről aztán könnyen kiderülhet, hogy nem is való hozzánk?  

Hiába tudjuk, hogy az exünkkel is vannak áthidalhatatlan ellentéteink, azok legalább már ismert és átrágott ellentétek. A Gottman Institute kutatása szerint a párkapcsolati problémák 69%-a feloldhatatlan konfliktusból áll, amelyek lassan kezdik ki az emberek idegeit. De lehet, hogy egy új kapcsolatban is ugyanilyen arányú lesz ezeknek a konfliktusoknak a száma, csak éppen frissen kell velük foglalkozni, még nem tudjuk elengedni a dolgot és megbékélni azzal, hogy a másik milyen. 

Az sem utolsó szempont, hogy az élethelyzetünk hatalmasat változhatott a szakításunk óta. Lehet, hogy bizonyos körülmények, amelyek akkor megváltoztathatatlanoknak tűntek, mára eltűntek, nincsenek sehol. Mondjuk felnőttek már a gyerekeink, nem kell gondoskodnunk egy idősebb rokonról, nem vagyunk egy adott földrajzi helyhez kötve, nem szól bele az anyánk abba, hogy mit csinálunk, nem végzünk már veszélyes munkát, és így tovább. 



Ha 10-20 év telt el közben, akkor alapvetően más emberek lettünk, teljesen más élethelyzettel, így reális esélyünk lehet arra, hogy sikerüljön az, ami korábban nem ment. És míg az azóta is együtt élő párok kapcsolata az évek során kihűlt, mivel nekünk nem volt időnk ráunni egymásra, a múlt pozitívabb színben tűnhet fel és a régi lángot is nagyobb esélyünk van feléleszteni. 

Azokhoz képest, akiknek nincs mihez hasonlítani a jelenlegi állapotunkat, előnyben vagyunk, hiszen mi látjuk, a másik honnan hová jutott és értékeljük a fejlődését, meg persze bekapcsolnak a nosztalgikus érzések, úgy érezzük, újraélhetjük a fiatalságunkat. Tehát nem csak a múltat szépítjük meg, hanem a jelent is teljesen más fényben látjuk. 

A járvány csak felerősítette ezt a tendenciát, hiszen mindenki visszavágyik a múltba, amikor még nem volt ez az egész, és szinte mindenki óvatosabb is lett, jobban félünk az ismeretlentől és keressük a megszokottat. Vagyis az, akivel már rég szakítottunk, de akit sose utáltunk meg, akár jó választás is lehet újrakezdéshez. Nincsenek rá garanciák, de megfontolandó.