Mi lenne, ha tényleg sose lőnénk házinyúlra?

Noha egyre nagyobb a netes ismerkedés során létrejött tartós kapcsolatok aránya, a hagyományos ismerkedés is ugyanúgy virágzik: sokan baráti körből, családtagokon keresztül vagy munkahelyen, illetve munkához kötődő tevékenység során futnak össze későbbi párjukkal.

Mindannyian ismerjük a munkahelyi ismerkedés hátulütőit. A flört elvonja a figyelmet a tulajdonképpeni feladatról, féltékenységet kelthet másokban. Ha két ember összejön, és később szakít, képtelenek lesznek normálisan együtt dolgozni, egy vagy több később ugyanott létrejövő kapcsolat kellemetlen jelenetekhez vezethet. Nem is beszélve arról, mikor a két flörtölő fél főnök-beosztott viszonyban áll egymással: ilyenkor ugyanis könnyen felmerülhet, hogy a beosztott érdekből enged a főnöknek, illetve a főnök visszaél hatalmi helyzetével.

Bármennyire is igaz, hogy ezek a veszélyek fennállnak, az is tény, hogy a munkatársainkkal annyi időt töltünk, és olyan jól ismerjük őket, hogy gyakorlatilag elkerülhetetlen a hasonló liezonok kialakulása: túl nagy a közelség, a bajtársiasság és a közös élmények szerepe, és ha éppen a munka miatt nem jut időnk eljárni például szórakozni, akkor még kézenfekvőbb lesz, hogy házinyúlra fogunk lőni.

A tendencia azonban nyugaton egyre inkább az, hogy ha mindenféle zavart és vádaskodást el akarnak kerülni (a férfiak), akkor gyakorlatilag vakká kell válniuk a női szépségre, szexepílre, vonzerőre. Persze ha már a férfiaktól ezt várják, a nők se sóhajtozzanak a férfiak után. Sok mindent el tudok képzelni, de azt, hogy heteroszexuális emberek képesek legyenek nemtől semleges módon tekinteni egymásra, nem tartom lehetségesnek. Egyébként akkor már a melegektől is el kéne várni, hogy az azonos neműekre semleges módon tekintsenek, így az igazságos.

Vagyis ebben a hipotetikus világban a heterók úgy viselkednének, mint a melegek, a melegek meg úgy, mint a heterók, hogy a többi árnyalatról már ne is beszéljünk... De jólesne-e bárkinek valójában, ha nem tekintenék férfinak/nőnek, csak embernek, munkatársnak, havernak? Azoknak nyilván jó lenne, akiket eddig se vettek észre nőként/férfiként, mert annyira begubóztak, annyira feladták nemi identitásukat: számukra a semleges bánásmód azt jelentené, hogy mindenkivel úgy viselkednek, mint velük.

De azoknak, akik élvezik, hogy ők nők vagy férfiak, vagy akármilyen identitásúak is, de nem semlegesek, szerintem letaglózó, sőt, megalázó élmény lenne. Még akkor is, ha nem akarnak flörtölni a munkahelyükön, és eszük ágában sincs kapcsolatba bonyolódni: de szeretik, ha elismerő pillantásokat kapnak, esetenként bókolnak nekik, és nőnek/férfinak érezhetik magukat. Ez nem ördögtől való, és elvárni emberektől, hogy a nemiségüket teljesen kikapcsolják, mikor dolgoznak, kollégákkal ebédelnek vagy söröznek, teljesen életidegen. (Vajon hol lehetne bekapcsolni a nemiséget? Mondjuk egy céges bulin vagy csapatépítő tréningen már igen, csak az irodában nem? És ha munkatársak barátokká válnak, magánemberként is tartaniuk kellene magukat a nemi identitásra való vakság fogadalmához?)

Egyébként is minél inkább tiltanak valamit, esetünkben azt, hogy a másik embert nőként vagy férfiként kezeljük, hogy egyáltalán észrevegyük a nemét (lehet nem észrevenni?), annál inkább hangsúlyt kap az egész. Mert nem igaz, hogy a másik ember nőként való érzékelése, és az, hogy figyelembe veszik női mivoltát, csak sértő, lekezelő, atyáskodó lehet. Lehet ilyen, és lehet ennek az ellentéte is. Csak tőlünk függ, milyen köntösbe öltöztetjük, de az identitásunk egyik legfontosabb összetevőjét nem ignorálhatjuk.

Nem mondom, hogy a munkahely legyen a fő vadászterületünk (sok szempontból veszélytelenebb a neten ismerkedni), de ha ott leszünk szerelmesek, akkor így alakult, és kész. Legfeljebb nem maradunk egy osztályon, akár még céget is válthatunk, ha zavaró a magánélet és a munka keverése. De az emberek közötti vonzalmakat tagadni vagy egyenesen elvárni, hogy elfojtsák magukban, szerintem értelmetlen.