Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

 Miből tudhatjuk, hogy a női nem az nem?

Az utóbbi időben nagy port kavart a médiában a nemi erőszak kérdésköre egy ismert ügy kapcsán, rengetegen kapták fel a fejüket és fogalmazták meg nézeteiket a női méltóság védelme érdekében.

Szakemberként és magánemberként is helytelenítem a szexuális erőszak és a bántalmazás minden formáját. Azt gondolom, ha valaki a férfi erejét erre a célra használja, annak komolyan el kell gondolkodnia azon, hogyan tudott eljutni odáig, hogy ilyen szélsőséges módon akarja kiélni a szexuális vágyait. A durvaság, a maszkulinitástól fűtött agresszióval való visszaélés nem lehet alternatíva a hódításban.

Azonban elgondolkodtatott az a kérdés, hogy mennyire vagyunk nehéz helyzetben mi férfiak azt illetően, hogy mikor is vegyük komolyan azt a bizonyos „nem-et”? Vagy, hogy azonosítani tudjuk: mire is kapjuk pontosan a nemet? 

Miért?

Mert fárasztó dilemmákhoz és bizonytalanságokhoz vezethet az, ha nem egyértelmű számunkra egy szituáció. Teszem azt, randevún ücsörögve, kellemesen bájcsevegünk, majd egy ügyes pillanatban, amikor a hangulat is pont a tetőfokára hág, megkíséreljük megcsókolni a másikat. Ő azt mondja „neeeem”, majd finoman eltol minket, miközben cinkosan mosolyogva továbbtereli az eszmecsere fonalát, vagy zavartan nevetgélve elfordul tőlünk.

Hogy hívják az ilyen típusú reakciókat például a tranzakcióanalízisben? (ez egy önismereti célra igen jól használható eszköz, bővebben erre itt most nem térnék ki)

Mondhatjuk azt, hogy ez egy „kontamináció”. A másik fél látszólag, a „végrehajtás” szintjén, verbálisan felnőtt jelzést ad (egy határt állít elénk), valódi énje azonban a gyermek minőséget tölti ki (az első megfogalmazásban inkább szabad, utóbbiban alkalmazkodóbb formában).

Vagy, hogy tovább lépjek, már valamelyikünk lakásán vagyunk, mikor egymással csókolózva megálljt parancsolnak nekünk úgy, hogy közben le is dob egy ruhadarabot magáról a partner, majd közli, hogy de „ma nem akarok szexelni veled” (a példák valós eseményekből származnak, nem kitalációk, vagy az ironizálást szolgáló túlzások, sarkítások).

Mit kezdjen egy férfi ilyen és ehhez hasonló feladványokkal? Ha valaki ilyenkor tovább nyomul, akkor erőszakos állattá válik? Vagy szimplán csak rámenőssé? Mekkora az esélye annak, ha úriember módra hátralépünk, akkor inkább töketlenné minősülünk, aki feladta a próbálkozásait, ahelyett, hogy kitartóan ostromolt volna tovább? Ehhez kell csak igazán finom érzék a másik gesztusainak, testbeszédének értelmezésére. És ha egy férfi efféle csiszolt készségekkel nem rendelkezik?

Sokszor az ilyen jellegű dilemmák olyanok, mint az autóvezetésben a sárga lámpa. Felfoghatjuk úgyis, hogy a „nem”, „most nem, amúgy meg igen” és tovább nyomjuk a gázt (megkíséreljük még párszor bevenni az eszkalációs létre következő fokát, pl. a harmadik csókkísérlet már sikeres lesz). Nyilván ennek oka lehet az adott nő bizonytalansága is, sőt a játék is elfogadható egy tolerálható szintig, de a véleményem mégis az, hogy szándékosan „szívatni” egy pasit a nemekkel, miközben újabbnál újabb lehetőségeket kapunk a megközelítésre, egyáltalán nem fair viselkedés. (Ahogy az sem, hogy utólag női büszkeségünkre utalva azzal mentjük fel magunkat, hogy „de, hát bármikor mondhatok nemet”. Nyilván igen, de felhúzni egy pasast, és aztán lelépni, valljuk be nem túl elegáns húzás, még akkor sem, ha egyébként bizonytalanok vagyunk magunkban – nem egy ilyen storyt hallgattam már végig.)

Természetesen ez sem adhat okot az erőszakra. Bármennyire is furcsán hangzik, a legegyszerűbb megoldás lehet szerintem a legjobb. Ha túl sok a kérdőjel és ezzel el is vesszük a helyzet spontán élét, kérdezzünk rá arra, hogy akkor most hányadán is állunk egymással, közöljük, hogy ilyesfajta játékokban nem kívánunk részt venni. Teret adunk, várunk, de ha egy „ütős játszma” kedvéért frusztrálnak csak minket a „nem”-ekkel, akkor bizony továbbállunk.

(Ha már említettem a tranzakcióanalízis módszerét, a megközelítés különböző szexuális játszmákat is elemez, melyek közül az egyik igen beszédes névvel („Megerőszakolósdi”) bír. Ezen megerőszakolósdi játszmák közül az egyik változat egész konkrétan azzal a forgatókönyvvel van felépítve, miszerint is a nő csábít, a férfi ostromol, majd a nő a végén nemet mondd. Az itt megnevezett játszmaelőnyök – amiért csináljuk az egészet – lehetnek például a reménykedés, a „nem mondása” által akár a düh kifejezése, vagy a férfi oldaláról a levertség megélése.)

Nemet persze lehet kapni azért is, mert úgy tálaljuk a szándékunkat, hogy kiszemeltünknek egyszerűen „nincs más választása”, minthogy nemet mondjon. Hogy egy életszerű példát hozzak: előadjuk magunkat, mint vérbeli nőcsábászok, akiknek minden ujjára akad valaki – tegyük fel ezt valóban hitelesen is kommunikáljuk – mégis a hölgy úgy érzi, neki sérti az önérzetét az az üzenet, miszerint is csak egy lehet a sok préda közül. Az érettebb nők tapasztalataim szerint ezt vissza is szokták jelezni, így, ha kicsit elszáll az agyunk, sosem késő korrigálni és leszállni a földre.

Hogy a megértést is kihangsúlyozzam, hozzátenném, hogy ennél a témánál óhatatlanul beköszön a férfiközpontú társadalom egyik rákfenéje. Mégpedig az, hogy igen sok nő nincsen igazán szocializálva arra, hogyan is kell nemet mondani. Bizonyos mértékben, jól kondicionálva egyfajta engedelmes, alávetett szerepre, néhányan úgy érezhetik, hogy nem tehetik meg azt, hogy határozottan, keményen fogalmazzanak akkor, amikor valami nem tetszik nekik, például úgy, hogy: „Légy szíves, ezt hagyd abba, ez nem esik jól! vagy Állj le, még nem állok erre készen!” Joga van egy nőnek így kifejezni magát (szerintem elbírjuk), sőt véleményem szerint nekünk férfiaknak tesznek ezzel jót, ha erre odafigyelnek. Azt gondolom, hogy erre biztatnunk kell hölgytársainkat és támogatni az ilyesfajta „asszertív” törekvéseiket.

Egy ehhez hasonló felszólítás inkább egyértelműséget közvetít, semmint érzéketlenséget, vagy elutasítást (a szakkifejezéses példához visszatérve, felnőttből fogalmazzuk meg és abban is vagyunk közben)

Bár mi férfiak sok mindent levehetünk a jelekből, de gondolatolvasók nem vagyunk. Elég sótlanná válna az udvarlás (sőt, szerintem már ki is halt volna a fajunk) akkor, ha folyamatos tiszteletköröket futnánk, keresve a legkorrektesbb, legudvariasabb megoldást. Ezért nem túl férfias egy ismerkedésben sem körülményeskedve, minden kísérletünk előtt megérdeklődni, hogy „figyelj, ugye nem leszek erőszakos, ha most megcsókollak?”

Viszont, ha utána eltolnak, és azt mondják egyenesen mindenféle mellékzörej nélkül, hogy „kedves a gesztus, de ma még nem szeretném viszonozni”, akkor egy tényleg úriember valóban tudni fogja, hogy az a találkozó még nem a forró csókváltások kiváló lehetősége. Mondhatnám úgyis, az előbbi hasonlatot továbbfűzve, hogy olyan ez, mint a piros lámpa, nem gondolkodunk előtte, hogy vajon most fékezzünk-e vagy sem. A zöldből meg talán mindannyian értünk.

 

Forrás:

www.randidoctor.hu