Miből tudhatod, hogy túlságosan „komolyan veszel” egy randit?

A kérdés nehéznek tűnhet, a válasz pedig sokszor általánosságokhoz vezet. Olyan megfogalmazásokhoz, mint „nagyon rágörcsölsz, ez így átmegy a másiknak, hagyd abba, nem jó, lazulj el”, és így tovább.

Valahol érezzük, hogy nem egyszerű a valóságban kivitelezni az instant coolságot és sokszor, a legnagyobb igyekezetünk ellenére is inkább vagyunk olyanok, mintha karót nyeltünk volna, mintsem a nemtörődömségtől széteső játékbábúk.

A „csajozással” kapcsolatban él a fejünkben (legalábbis férfi társaim körében ezt nekem így sikerült megfogalmaznom) egy olyan prototipikus viselkedés, amit vélelmezhetünk sikeresnek. Körülbelül arról szól, hogy „én pompásan érzem magam a bőrömben, minden szuper, amúgy lenne kedved meginni velem egy kávét (csak úgy mellékesen)?” Kicsit hamisnak tűnhet ez a felvezetés, mert az jöhet le belőle, hogy annak, aki így gondolkodik nem igazán fontos a szituáció végkimenetele (meg a nő személye sem, csak úgy mellékesen).

Egy időben én is igyekeztem ezt követni, aztán rájöttem, hogy hivatalosan nem „laza” vagyok, csupán a bizonyítási kényszerem túlkompenzálásaként viselkedek úgy, mintha nem érdekelne, hogy mi lesz a vége a románcnak. Be kellett látnom, hogy a cél inkább valami olyanfajta elfogadással és lezserséggel teli állapot lenne, ahol ugyan megélhetem csalódásként azt, hogy valaki, aki tetszik, „nem-et”, mondd, mégsem kötöm ezt össze a saját személyem értékével (ennél tovább személy szerint nem tudtam jutni, mert azt is tudatosítanom kellett, hogy alapvetően érzékeny vagyok, és képtelen vagyok közönnyel és semlegességgel viselni azt, ha elutasítanak).

Itt hívom fel a figyelmet egy fontos dologra: annak, hogy érzelmileg mennyire függünk egy helyzettől személyiségbeli korlátai is vannak (ennek felismeréséhez nélkülözhetetlen az önismeret nevű „cucc”!).

Nemigen lenne értelmes tanács egy több éve házasságban élő felnőtt embernek, hogy „ne vedd túl komolyan a helyzetet”, főleg akkor, ha a párnak már komolyabb elkötelezettsége is van egymás felé. Ott teljesen érthető, ha megroppanunk attól, ha elhagynak bennünket. Ugyanígy furának tűnik az is, mikor valaki úgy állít oda az első randira, hogy már kész lista van a fejében (vagy lejegyezve a táskájában) arról, hogy milyen kapcsolatot szeretne kialakítani potenciális partnerével és ezen múlik a jövendő boldogsága.

Viszont, ha teljesen érdektelenek vagyunk egy találka végkimenetele szempontjából, akkor akár azt a kérdést is feltehetnénk magunknak: miért nem maradtunk inkább otthon?

Ezen a skálán (túlzott jelentőséget tulajdonítani és érzelmileg totálisan függetlennek lenni) valahol biztosan elhelyezhetjük magunkat akkor, ha párkapcsolatban élünk vagy randevúra készülünk.

Mégis miből vehetjük észre, hogy irreálisan viszonyulunk a szituációhoz? Hogy túlzottan „rágörcsöltünk” arra, hogyan is sül el egy randevú?

Ehhez kezdésként egy gyakorlatot ajánlanék (ez tanácsadói helyzetben is alkalmas arra, hogy tudatosítsam a kliensben az érzelmeit). Itt most lényeges, hogy nem párkapcsolati együttlétre gondolok, ahol már adott esetben fel is vállaltuk egymást és a viszonyt, hanem egy szimpla randira. Valahol megismerkedtünk és közeledik a „nagy nap”, hogy találkozzunk és kiderüljön érdemes e továbblépnünk.

Szóval a gyakorlat. Vegyünk egy A4-es papírt.

A lap egyik oldalára írjuk fel leendő jelöltünkkel kapcsolatos múltunkat, hogy mióta ismerjük, a közös élményeinket, és azt, hogy a randevúzás hol tart (beszélgettünk, esetleg már csókolóztunk, szexeltünk is, stb.) Összeszedhetjük azt is, hogy milyen reális bizonyítékaink vannak arra, hogy összeillenénk vagy összeillünk a másikkal (pl. sokat nevetünk együtt, kiderült, hogy ugyanazokat a filmeket szeretjük, mindketten jeleztük a másik felé vonzalmunkat valamilyen formában, hasonlóak a céljaink, stb.) .

A lap másik oldalán csak egyetlen kérdésre válaszoljunk: hogyan éreznénk magunkat akkor, ha a partner közölné velünk, hogy nem szeretné folytatni az ismerkedést? Tényleg legyünk őszinték.

Sok mindent felfedezhetünk így magunkban. Egyesek mély fájdalmat jegyeznek le, mások könnyed, csalódottsággal vegyes elfogadást, vagy sértett haragot említenek, néhányan még akár empátiát is érezhetnek. Vajon, mi játszódhatott le benne, amiért „nem-et” mondott? Ha megértem a szempontját, akkor talán meggyőzhetem arról, hogy érdemes tovább ismerkednünk?

Ha a két oldal között viszonylagos egyensúly, harmónia van, akkor nincs is semmi gond. Például, első randi előtt, enyhe sóhajtással tudomásul vesszük a döntést, vagy egy-két hetes ismerkedés után (ahol azért már néhány információ kiderült), pár napig szomorúak leszünk.

De, ha csupán egyetlen órát beszélgettünk és arról bizonyosodtunk meg, hogy szimpatikus az illető, mégis keserű haraggal, vagy mély melankóliával konstatálnánk a helyzet kegyetlen realitását, akkor azért elővehető ez az önismeret dolog. Talán büszkeségünk mélyén lapuló kisebbrendűségünkbe tapos bele az a bizonyos „nem”? Vagy szimplán magányosak vagyunk és irreális elvárásokat támasztottunk alanyunkkal szemben? Mit mozgatnak bennünk a történtek? Tudjuk rá egyedül a választ? Ha igen, az szuper.  

Ha nem, akkor lehet, hogy érdemes segítséget kérni, feltéve, ha nem szeretnénk elvérezni a társkeresés alapvetően izgalmas és színes, de azért annak árnyékában mégis csak kiszámíthatatlan és néha igazságtalannak tűnő világában.

Írta: Lázár Gergely
Forrás:
www.randidoctor.hu