Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Miért nem jó „túl jónak” lenni?

Előző írásomban amellett érveltem, hogy a szeretet és tiszteletteljes bánásmód el- és befogadása legalább akkora felelősség, mint az, hogy odafigyelően adjunk másoknak. Ezt továbbfűzve jutottam el addig a megállapításig: hogy, aki a „jó helyett gyakran inkább a rosszat választja, annál felmerülhet az a kérdés, hogy az illető vajon felnőtt e ahhoz a szerephez, aminek képviseletében nyerheti csak el férfi vagy női mivoltában azt az adományt, hogy felnézzenek rá”. Megesik, hogy a babusgatást élvezni nem tudó fél inkább lerázza magáról gondviselője igáját és bűntudattól eltelve előáll a „te túl jó vagy hozzám” dumával, amitől józan látásmóddal bíró, kiforrott személyiségek a falra másznak.

Újfent megmutatnám ugyanezt a témát egy totálisan eltérő szemszögből is. A sématerápiában számon tartanak egy „önfeláldozás sémaként” definiált üzemmódot, ami a világról szerzett ismereteket aszerint rendszerezi, hogy az vajon „mennyire lesz jó a másiknak” akár azon az áron is, hogy eközben önmagunk szükségleteiről kell lemondanunk.

Mi jellemző ezen „túl jó” egyénekre?

Általánosságban az, hogy gyerekkoruk árnyékos hosszúsága alatt maguk mellett tudtak egy gyámoltalan szülői figurát, aki tehetetlensége és akaratgyengesége okán folyamatosan rászorult a környezetében élők istápolására. Ennek következtében alakult ki az érintettben az a túlzott felelősségérzet, hogy kapcsolataiban is a partner igényeinek szolgálatában élje ki magát.

A szerep látszólagos pozitívumai idővel az érzelmek tekintetében is kifejtik káros hatásukat. A bűntudat hajtotta kóros „odafigyelésből” idővel neheztelés válhat, ami mögött az elrejtett szükségletek miatti ki nem mondott elvárások rejtőznek. („Érzem, hogy szívesen megkapnám, de nem lehet, hiszen, ha kérem, akkor „önző vagyok, sőt megbántalak téged, esetleg magát a kapcsolatot is veszélyeztetem, ne adj Isten tönkreteszem”.)

Ez utóbbi már alighanem eltúlzott formája ennek a belső valóságnak. Mindemellett enyhébb és drasztikusabb jelleggel ugyanúgy felütheti a fejét az önfeláldozás önkínzó kényszere.

De miért is rossz ez a társnak? Mert erről még nem szóltam, kizárólag a sémát birtokló személyéről adtam rövid „analízist”.

Milyen lehet az, ha folyamatosan kapunk és nincs lehetőségünk a viszonzásra? Mitől foszt ez meg valójában minket?

Elsődlegesen attól, hogy mi is hozzájárulhassunk a kapcsolathoz. Energiával, idővel, gesztusokkal vagy más erőfeszítéssel befektethessünk a közös életbe. Ha érettek vagyunk, borzasztóan megterhelő lehet abban a szerepben leledzeni, amiben úgy kezelnek minket, mintha halmozottan hátrányos helyzetűek lennénk, mialatt többszörösen kedvezményezetten bánik velünk párunk ahhoz képest, mint, amit előtte megszoktunk. Ha te mindent megfőzöl, az összes gyereket bepelenkázod és harminchat féle fogást készítesz a vacsorára, akkor én minek jöjjek haza egyáltalán? Érezni akarom, hogy én is résztvevője vagyok duettünknek.

Van, aki ezt a nemtetszését ki is fejezi, ami félreértelmeződhet, és úgy csapódhat le a másik térfelén, hogy „A lelkem kiteszem érted, mi az, ami ennyire kevés? Még így sem elég, amit kapsz?” Ilyenkor üthet be a séma kifejeződési láncának másik sokkoló eleme, a „betelt a pohár” felvonás, amikor dühünktől eltelve vonhatjuk meg még azokat a javakat is a partnertől, amikre egyébként tényleg szüksége lenne. Ezért nagyon fontos, hogy az „önfeláldozó hajlamokkal” küzdő ne azt hallja meg, hogy kevés, amit szolgáltat, hanem azt, hogy „a másik is szeretne valamivel beszállni a közösbe”.

Az élet ennél beszédesebb, mert az önfeláldozó társa legtöbbször pont azzal a személyiségszerkezettel lép bele a kapcsolatba, amivel felelőtlenül dúskálhat a finomságokban, miközben arra nevelődik, hogy kihasználva társát semmi kötelezettsége ne legyen az együttlétet illetően. Mikor eljön a „kiborulás” menzeszszerű rohama és ráolvassák a mulasztásait, ő csak ügyefogyottan bámulva, álldogálva konstatálja a balhé érthetetlenségét, és nem tudja mire vélni a neki felhánytorgatott hibákat, mert, hát ugye gyakorlatilag arra lett kondicionálva, hogy a „viszony” nélküle is létezik. Akkor mégis milyen felelőssége lenne e téren?

Bonyolult. Csak azt javasolhatom, hogyha felismerjük magunknál e sémát, kezdjük el tudatosítani szükségleteinket annak érdekében, hogy egy biztonságos kötődés részesei lehessünk, amelyben „egészségesen önző” módon mi is megkapjuk, amire vágyunk, anélkül, hogy ettől a nyakunkba kellene, hogy akasszuk a „rossz vagyok” billogot. Merjünk néha olyan döntéseket is hozni, ami társunknak esélyes, hogy ideig-óráig kellemetlenséget okoz, de a kapcsolat fejlődésére kimondhatatlanul kedvező hatást gyakorolhat.

 

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu

onlinepszichologia