Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Mikor valljunk szerelmet? És mit várjunk cserébe?

Biztos léteznek olyan emberek, akik számára szinte banális szerelmi vallomás hallani, mert olyan sokan esnek beléjük az életük során, de a legtöbbünk azért meglehetősen ritkán tapasztalhatja meg az az első alkalmat, mikor valaki kimondja: "szeretlek". Persze nem mindegy, hogy milyen érzéseket táplálunk az iránt, aki kimondja, vajon viszontszeretjük-e, vagy éppenséggel kínos zavarba kerülünk, mert mi nem érzünk így, esetleg épp, hogy menekülnénk előle. Vagy csak bizonytalanok vagyunk még az érzéseinkben, és nem tudjuk, mit feleljünk. 

De lehet, hogy mi mondjuk ki először (csak csak mi mondjuk ki, mert a szeretett személy nem úgy érez, ahogy mi): a vallomás, főleg ha nagyon hamar következik be, kínos helyzetbe is hozhatja azt, akinek szántuk. Mert az elvárt válasz ilyenkor az, hogy "én is". De pusztán udvariasságból mégse kellene egy ilyen kérdésben megtéveszteni a partnert, még akkor sem, ha ennek következtében a vallomástevő megsértődik. (Nem egy házasság születik ilyen félreértésből: a jókislányként nevelt, senkit megsérteni nem merő nő egyszerűen túl kínosan érzi magát attól, hogy nem viszonozza a férfi érzéseit, és inkább önmagát is meggyőzi arról, hogy szereti - aztán persze rájön, hogy mindkettejüket becsapta, de akkor már késő.)

A hagyomány a szerelmi vallomás elsőbbségének ódiumát vagy áldását is a férfi nyakába varrja, mint általában az összes kezdeményezést. Nagyon sok nő gondolja úgy, hogy nem túl jó ötlet a férfi előtt vallomást tenni. De biztos nagyon sok férfi is létezik, aki úgy érzi, hogy ez az ő feladata. Viszont, szintén a hagyomány szerint nem mindegy, hogy szex előtt, szex közben, vagy szex után mondja egy férfi, hogy szereti a nőt. Állítólag legjobb, ha a szexhez az egésznek semmi köze. (Ezt azért cáfolnám: semmit nem von le a vallomás értékéből, ha az ágyban történik.)

Ahhoz azonban, hogy tudjuk: komolyan lehet-e venni valaki vallomását, ismernünk kell az illetőt, és ehhez kell némi idő. Mert persze léteznek notórius vallomástévők is, akik akár abban a reményben, hogy így könnyebben vihetik ágyba a kiszemelt nőt, bedobják a "szeretlek" kártyát, aztán, ha kiderül, hogy az mégsem szerelem, nyugodt szívvel mondják, hogy ők komolyan gondolták: minden nőbe szerelmesek egy kicsit, akivel lefekszenek. És a maguk szemszögéből ez még akár igaz is lehet. Csak a közmegegyezés tartja a szerelmet valami különlegesebb, egyedibb érzésnek, aminek éppen ritkasága és mélysége adja meg az értékét.

Sokszor mi magunk sem vagyunk tisztában azzal, hogy tényleg szerelem-e, amit érzünk: ezért sem érdemes elsietni a vallomást. Lehet, hogy inkább csak megkívántuk a másikat, vagy mély barátságot érzünk iránta, esetleg rövid lefutású fellángolás volt... Életem egyik legfurcsább esete az volt, mikor a partner három hét intenzív kapcsolat után megírta szakító levelét, és a végére odabiggyesztette, hogy szeret. Már épp elég volt, hogy szakított, de az, hogy még ezt a szót is bedobta, amikor nyilvánvalóan nem szeretett, különösen felháborított. Gondolom, ezzel akarta tompítani a szakítás élét, bár igazán máig nem értem, mire volt ez jó. 

Máskor a korán jött szerelmi vallomás abból fakad, hogy a vallomástévő minél hamarabb le akarja kötni magam mellett a partnerét, mert annyira vágyik kapcsolatra. Számára az a lényeg, hogy legyen valakivel, mégpedig kizárólagosan és intenzíven, nem az, hogy az a valaki kicsoda, és milyen érzéseket táplál iránta. Hamar ki is szokott derülni, hogy ez a bizonyos nagy szerelem nem szól másról, mint a "szerelmes" önmagáról és a szerelemről alkotott fantáziájáról. Ha az egyik partnerrel nem jön össze, gyorsan átvált egy másikra. 

Bánjunk tényleg óvatosan a szerelmi vallomásokkal, ugyanakkor azt a hibát se kövessük el, hogy nem vallunk, bármennyire is bele vagyunk esve a másikba. Noha a szavak tényleg nem fontosabbak a tetteknél, és ha szerelmesek vagyunk, akkor a tetteink beszélnek legékesebben, azért a kimondott szónak is súlya van - főleg, ha azt olyan ember mondja ki, aki nem szokott dobálózni a nagy szavakkal. Az ilyen embernek persze jó nehezére is esik nyilatkozni: szégyenlősebb, visszafogottabb, lehet, hogy egyenest menekül az érzelmes helyzetekből. De ha minden tekintetben szerelmesként viselkedik, mégse tudja kinyögni, hogy mit érez, akkor a kedvese összezavarodhat, vajon jól értelmezi-e a jeleket. 

Az is kérdés, érdemes-e fokozni a tétet, és olyat mondani, hogy "te vagy életem szerelme" vagy "te vagy a legfontosabb az életemben". Hiszen ez már a két emberen túlmutató kijelentés: az addigi kapcsolatok fölé emeli a jelenlegit. Lehet, hogy ezt nagyon kellemes hallani, de az is felmerülhet az emberben, hogy az illető esetleg mindenkinek ezt mondja. Ráadásul kérdés, hogy nem várja el a kedvesétől, hogy ő is mindenki más fölé helyezze a jelenlegi szerelmét. Mert egyáltalán nem biztos, hogy a partnernek nem volt már meg élete szerelme.

Annak érdekében, hogy a partner ne érezze magát nagyon kínosan, egy szerelmi vallomáshoz akár azt is hozzá lehet tenni, hogy nem várjuk, hogy most azonnal ő is vallomást tegyen, csak kikívánkozott belőlünk. És mi se sértődjünk meg, ha a vallomásunkra nem kitörő lelkesedéssel reagál a kedvesünk - lehet, hogy ő még nem tart ott, lehet, hogy az érzelmei lassabb utat járnak be, nehezebben bontakoznak ki, lehet, hogy a vallomásunk nyomán indulnak be azok az érzelmi folyamatok, amelyek a beleszeretéshez vezetnek, főleg, ha az illető már túl sokszor tapasztalta, hogy nem viszonozzák az érzelmeit, és extrém óvatossá vált. 

Adjunk időt magunknak és a kedvesünknek is: ne siessük el se a vallomást, se a reakciót.