Nincs semmi baj a szingli-léttel - ha jólesik

Nemrég találtam egy hosszú listát arról, milyen tévhitekkel bombázzák a szingliket a házasságban élők (vagy azok, akik kifejezetten házasságpártiaknak vallják magukat), ugyanakkor olyan listák is köröznek az interneten, amelyek arról szólnak, hogy miért a világ legjobb dolga egyedülállónak lenni, és miért kéne ünnepelni ezt az állapotot. 

Az első lista szerintem kissé erőltetett volt, a többség nem gondolja úgy, hogy minden szingli szükségképpen magányos, totál depressziós, és mivel az élet egyedüli értelme a család, akinek nincs férje/felesége, az értéktelen, meg egyébként is biztos az ő hibája, nyilván kiállhatatlan, egocentrikus, és a többi. Ahhoz azért elég elvakultnak kell lenni, hogy valaki ilyen töménységben fogalmazzon meg általánosító véleményeket... Biztos, hogy a családosok/házasok nagy része nem így gondolkodik, nem alkotnak ők sem homogén csoportot, és attól, hogy más másképp él, mint ők, még nem gondolnak rosszat róla. Főleg, mert mielőtt az ember házas lett, az biztos, hogy valamennyi ideig volt egyedülálló is. 

De nézzük a pozitív, a nem elkötelezett életmódot dicsérő listák főbb pontjait: a szinglinek van önismerete, nem kell korlátoznia magát egy csomó mindenben, amiben egy párkapcsolatban élő embernek muszáj (és ettől veszélybe kerülhet az önazonossága), a szingli önálló, tettrekész, megoldja a problémákat, nem siránkozik, nem szorul senkire, nem köt rossz kompromisszumokat, sokkal több ideje van a barátaira, esetleg még a családjára is (értve ez alatt a szüleit, testvéreit, egyéb rokonait), mert nem köti le a partnere, a gyerekei, többet sportol, egészségesebben él. 

Ez utóbbi sokakra tényleg igaz is, másokra meg nem - hiszen szingli az is, aki még otthon él, vagy éppenséggel visszaköltözött a szüleihez, meg az is, akinek önálló lakása van, de még a szennyest is hazahordja a mamának... Illetve szingli lehet olyan ember is, aki tényleg mindent egyedül old meg, és nem szorul senkinek a segítségére - bár aki ezt állítja, arról ki szokott derülni, hogy olykor neki is kell a rokoni, baráti segítség, hiszen emberek vagyunk, nem értünk mindenhez, és nem is kell mindenhez értenünk. Statisztikák szerint a férfiak esetében a házasok élnek egészségesebben, mert a feleségük gondoskodik a megfelelő étkezésről, de ami a nőket illeti, biztos, hogy családosan kevesebb idejük jut sportolni... 

Mindenféle életformában lehet találni önismerettel rendelkező, és annak hiányában szenvedő embereket, önállóbbakat és önállótlanabbakat is, tettrekészeket és tutyimutyikat, sportosakat és lustábbakat. Attól, hogy valaki egyik kapcsolati státuszból a másikba vált, tuti, hogy nem fog egy csapásra megváltozni: a változás mindig lassú és szabad szemmel szinte észrevehetetlen. A házasból is válhat újra egyedülálló, attól még nem fog minden tulajdonságot és képességet elfelejteni, amit a házassága alatt szerzett. 

Vagyis nem hiszem, hogy bármelyik életformát dicsőíteni kellene egy másik rovására. Vannak képességek, amelyeket inkább igazi egyedülállóként fejlesztünk ki magunkban (gondolok itt azokra, akik tényleg egyedül élnek és teszik ezt hosszú ideig), és vannak olyanok, amelyeket a kisgyerekes mindennapok hoznak ki belőlünk. Az elváltak is rendelkeznek elsősorban rájuk jellemző tapasztalati háttérrel és tudással, elvált vagy özvegy kisgyerekesek kiváltképp, meg azok is, akik sose éltek kapcsolatban, vagy csak elvétve volt partnerük.

A szingli is sokféle lehet - és most kifejezetten nem azon kis csoportról beszélek, amelynek tagjai hosszabb távon is pártalanok akarnak maradni, mert ez magyar területen elég kis százalékot jelent, de a két fogalom állandóan keveredik. Idehaza a nem házas nő vagy férfi legtöbbször nem meggyőződésből él egyedül (vagy a szüleivel, a haverjaival, vagy kollégiumban), hanem, mert éppen így adódott. De természetesen azzal sincs baj, ha valaki meggyőződésből marad egyedül, illetve választja a társtalan életet, az a lényeg, hogy mennyire érzi jól magát abban a helyzetben.

Egy biztos: nem a partner vagy a házasság intézménye tesz boldoggá: ezt is kiderítették a nagyokosok. Megelégedettségünk mértéke tulajdonképp nem sokat változik esküvő előtt és után, legfeljebb az első időszak (nevezzük mézesheteknek) mutat megugrást e tekintetben, de általában azok lesznek boldogok a házasságukban, akik azt megelőzően se küzdöttek nagy problémákkal, vagyis még szingliként, illetve együtt járva is megtalálták a helyüket a világban. Akik viszont esküvő előtt se voltak boldogok, azokat a házasság se teszi azzá... Jó esetben a partner megtalálása és a szerelem (ha kölcsönös és tartós) boldogabbá tesz, de nem úgy szokott ez bekövetkezni, mint derült égből a villámcsapás: ahhoz, hogy szeressenek, nekünk is szeretnünk kell önmagunkat.