Szellemekkel randizók

Így Halloween környékén ez a cím kissé félreérthető lehet. Vajon most komolyan arról akarok írni, hogy milyen kísértetekkel szerelembe esni, és milyen praktikus egy szellemszerető, aki csak éjjel bukkan fel, nappal meg nem kell vele foglalkozni? Ha valaki erre számított, annak csalódást kell okoznom: ez a poszt nem azért született, hogy ezoterikus tippeket adjon a randizáshoz, a szellem egész másképp értendő.

A szellemrandizó

A szellemrandizó ugyanúgy kezdi, mint a valódi: levelezget, flörtölget, fotót küld, amely akár még valódi is, sőt, az adatait sem kozmetikázza túlságosan. Megjelenik az első, a második találkozón is saját valójában, mosolyog, nevet, beszél, megadja a mobilszámát, a társkeresőzős e-mail címét… Megtudjuk a teljes nevét, elárulja, esetleg még azt is, hogy hol dolgozik és nem kizárt, hogy eljutunk a lakásába is – vagy a haverja lakásába.

Randizunk pár hétig, akár hónapokig, szeretkezünk, egyre mélyebb beszélgetéseket folytatunk, úgy tűnik, már igazán ismerjük az őt, fontossá vált a számunkra, és abban a hitben élünk, hogy ő ugyanígy érez. Aztán egyszer csak eltűnik.

Nem válaszol az e-mail-ekre, esetleg le is tilt a postafiókjából, a társkeresőn is blokkol, nem veszi fel a telefont, és ha valaki ezek után a személyes kontaktust erőltetné, lehet, hogy nem nyitnak neki ajtót. Persze szellemmé válni jóval könnyebb, ha az illető lakáscímét és munkahelyét nem ismerjük, de ha ismerjük is, szerintem kevesen vagyunk, akik a teljes csendre úgy reagálnak, hogy csakazértis felkeresik a szellemet.

Szellemmé válni könnyebb, mint valaha, hiszen ma már a legtöbb emberről, akivel kapcsolatban vagyunk, csak egy mobil számot, e-mail címet, esetleg facebook-profilt tudunk, ezek egyike sem fix, épülethez kötődő adat. Mitöbb, nem is érezzük szükségét, hogy az ismerőseink lakáscíme felől érdeklődjünk, vezetékes telefonja már alig valakinek van, de ha van, akkor se azt használjuk, következésképp nem tudjuk a számát, nem nyomozhatjuk ki az illető lakcímét ennek alapján, és a szomszédját se zaklathatjuk, hogy mondja meg, él-e még korábbi kedvesünk egyáltalán.

De megnyugodhatunk: minden bizonnyal él, kutya baja, nem rabolták el a földönkívüliek, nem lett ebolás és került karanténba (arról úgyis beszámolnának a hírekben), nem ütötte meg a guta és nem is amnéziás. Pedig tuti, hogy egy szerelmes fejében, akinek a kedvese hirtelen teljesen elhallgat, és semmire nem reagál, a legabszurdabb magyarázatok is megfordulnak. Ez a legkegyetlenebb az egészben: hogy nincs magyarázat, nincs feloldás, nincs mivel vitatkozni, nincs mi mellett érvelni, csak a rohadt nagy csend van, a régi levelek és csevegések olvasása és az előjelek utólagos keresése.

Mit rontottunk el? Miért bánik így velünk? Ha nem akarta folytatni, miért nem méltatott legalább arra, hogy ezt közölje velünk?

Az Internet megkönnyíti a szellemjárást, ugyanakkor szó sincs róla, hogy új jelenségről lenne szó. Csak régebben hosszabb volt az átfutása az ilyen eltűnéseknek. Ma már 24 óra rádiócsönd is iszonyú soknak tűnik egy olyan kapcsolatban, amelyben napi többszöri üzenetváltás, telefon volt, és gyakori személyes találkozás.

De a sosem telefonáló, többet sose író hősszerelmesek régebben is léteztek. Csak pepitában. Az ilyen kámforrá váláshoz persze az kell, hogy viszonylag messze éljünk egymástól és ne legyenek közös ismerőseink, organikus ismerkedésből elpárologni jóval macerásabb, mint online társkeresésből. Tehát a technika fejlődése megkönnyítette a jelenséget, még akkor is, ha ugyanez a technikai fejlődés elviekben lehetővé teszi a szellemek felkutatását. De valljuk be, szinte semmi értelme az után koslatni, aki annyira nem képes, hogy a szemünkbe mondja (na jó, ez már totálisan elavult, személyesen szakítani, te jó ég, művel ilyet még valaki?), de legalább egy sms-t vagy egy e-mail-t írjon, akár minimális, akár teljesen érdektelen és hamis magyarázattal.

Persze az is igaz, hogy a horror szakítós üzenetek helyett még az elhallgatás és csöndben eltűnés is jobb lehet olykor, legalább nem sebzi meg mélységesen azt, akinek címezték. De ugye azt is tudjuk, hogy a másik ignorálásánál fájóbb és megalázóbb viselkedés kevés létezik? Olyannyira igaz ez, hogy a gyerekek még azt is inkább elviselik, ha bántják őket, csak vegyenek róluk tudomást. A szerelmes meg sok tekintetben olyan, mint a gyerek, és a totális csendet nehezebb túlélni, mint az általánosságokra szorítkozó, vagy a valóságot megszépítő szakítós levelet.

Egy amerikai felmérés szerint a 19-25 év közöttiek esnek leginkább szellemrandizók áldozatául… De persze előfordul ez az idősebb generációk esetében is. Szakítani, magyarázkodni, felelősséget vállalni nemszeretem dolgok, kellemetlen megmondani valakinek, hogy mi nem ugyanúgy érzünk, mint ő, és nem látunk fantáziát a folytatásban, sokkal egyszerűbb lekapcsolni a villanyt, aztán küzdjön meg egymaga a démonaival.

Nyilván az sem mindegy, hogy a szellemmé válás milyen hosszú és intenzív ismerkedés, egymásba gabalyodás után következik be. Egy levelezésből szó nélkül eltűnni nem olyan nagy bűn, van, hogy az ember a legnagyobb jószándék mellett is elköveti például, mert párhuzamosan többekkel levelezve valakiről megfeledkezik, vagy nem bírja cérnával a sok beérkező postát.

Az első randi után szellemmé válni se akkora tragédia, bár sokkal emberibb legalább pár sorban megírni, hogy mégsem szeretnénk folytatni. De üsse kő, ha a levelezés nem volt extrém forró, akkor egyetlen randi után még nem igazán beszélhetünk szellemjárásról. Igazán akkor ciki és káros az elpárolgás, ha már komolyabb dolgok is történtek és pontosan tudjuk, hogy a partnerünk érzelmileg nagyon is érintett. Sőt, mi is azok voltunk esetleg korábban.

Érdekes egyébként, hogy a puszta tény, hogy valaki borzasztóan megszenvedte, mikor vele szemben alkalmazták a szellemmé válást, még nem akadálya annak, hogy alkalomadtán ő is elkövesse. Mert ha ott a feladat, hogy meg kéne írni a szakító levelet, nem találjuk a szavakat, vagy egyszerűen csak sokkalta kényelmesebb elhallgatni – vagy addig halogatni, amíg már végképp nincs értelme jelentkezni, és meggyőzni magunkat arról, hogy úgyis megértette, hiszen a hallgatásnál semmi sem lehet ékesszólóbb.

Persze a szellem áldozata azért próbálkozik, keres egyszer, keres kétszer, telefonál, nem veszik fel, e-mail-t ír, látja, hogy elolvasták, de nincs válasz… A társkeresős szellem ugyanakkor belesétálhat olyan csapdába is, hogy a lepattintott partner más néven szólítja meg és teszteli, hogy vajon tényleg van-e valami baja, nem fér internethez, vagy szimplán egy dög, aki ott folytatja az édelgést, ahol a korábbi barátjával, barátnőjével abbahagyta.

A vicc az, hogy ilyen esetben, mikor hónapokkal a szellemmé válás után végre feltehetjük a kérdést: ugyan miért is tűnt el, az illető nem tudja a választ. Vagy nem akar, vagy valóban nem képes válaszolni. Mert csak…

Miként tudunk felkészülni arra, hogy kámforrá válik a szerelmünk?

Leginkább sehogy – mert az ember az ilyesmit még csak elképzelni sem akarja. Ugyanakkor azok, akikkel már megtörtént, biztosan annyira megégetik magukat, hogy azon fognak csodálkozni, ha a kedvesük megbízhatóan mindig jelentkezik és elérhető.

Mégis felkészülhetünk mentálisan arra, hogy a szellemek köztünk járnak.

Először is tudatosítsuk magunkban, hogy ez lehetséges – bár, amíg nem tapasztaljuk, biztosan azt gondoljuk majd, hogy velünk nem történet meg. Ne vegyük túl hamar komolyan az randizást, hagyjunk időt magunknak arra, hogy alaposabban megismerjük a másik embert. Ha valaki megbízhatatlan, az apró jelekből már egész korán kiderül, mint ahogy az is, ha kifejezetten megbízható és mindig tartja a szavát: az ilyenekből kisebb eséllyel lesz szellem, mert magukkal szemben érzik kötelezőnek, hogy tisztességesen járjanak el.

Ha a partner kevésbé lelkes, mint mi, ne próbáljuk mindenáron bebeszélni magunknak, hogy ő is mennyire odavan. Figyeljünk az apró jelekre, ugyanakkor ne hibáztassuk magunkat azért, ha a másik nem bánik velünk úgy, ahogy szeretnénk. Ha elmaradozik, napokig nem jelentkezik, ha mindig aszerint találkozunk, ahogy neki tetszik, és akkor kommunikálunk, ha neki igénye van rá, akkor a kapcsolat nem szimmetrikus, és van esély rá, hogy szellemmé válás lesz a vége.

De a legfontosabb: ha megtörtént az elpárolgás, ne (csak) magunkban keressük a hibát! Nem feltétlen mi rontottuk el, sőt, lehet, hogy mi mindent nagyszerűen csináltunk, de ez nem az a kapcsolat volt, amelyre igazán vágytunk. Minél jobban belegabalyodtunk a partnerünkbe, annál kevésbé fogunk tudni logikusan gondolkodni ebben a szakaszban, ez tény. Ilyenkor fontos, hogy legyen olyan barátunk, barátnőnk, akivel végigbeszélhetjük az egészet és akár magyarázatokat is kereshetünk – de legyünk vele tisztában, hogy legtöbbször soha nem lesz világos és nyilvánvaló magyarázat.

Nagyon fontos, hogy ne zaklassuk a szellemet, néhány próbálkozás után hagyjunk fel az üldözésével. Ha nem válaszol, azért van, mert nem akar velünk kommunikálni, márpedig senkit nem kényszeríthetünk arra, hogy kommunikáljon velünk. Kénytelenek vagyunk elfogadni a döntését, bármenyire fájó és megalázó is ez. Egy ideig borzasztóan szenvedhetünk az egésztől, és nagyon nehéz lesz feladni a reményt, hogy valami csoda folytán egyszer csak visszatér és tisztázódik a félreértés: plauzibilis, hihető magyarázatot ad és mi megbocsáthatunk.

És mikor már nem is reméljük, lehet, hogy tényleg visszatér, mégpedig meaculpázva, hogy ő volt a hülye, és most már látja, milyen nagy hibát követett el, fogadkozva, hogy megváltozott, velünk marad és megbízható lesz eztán… Hiába szeretnénk nagyon hinni neki, nem sok esély van rá, hogy nem tűnik el még egyszer. A visszajáró szellem tán még veszélyesebb, mint aki csak egyszer párolog el nyomtalanul az életünkből.

Vajon ti mikor váltok szellemmé? És voltatok-e már szellemek áldozatai?