Dupla vagy semmi. Avagy miért ne szaladjunk senki után...

"Most miért nem ír? Eltelt két nap, és semmi... Biztosan nem ér rá. Vagy beteg. Nem fér hozzá az internethez. Na jó, ezt még én sem hiszem el... Inhüvelygyulladása van, és a hangja is elment, így telefonálni se tud. Elrabolták az ufók... Esetleg megsértődött. Valamit mondtam vagy tettem, amit nem kellett volna. Jaj, de hülye vagyok, megint elbaltáztam. Nem kellett volna lelkesednem. Jobban kellett volna lelkesednem. Az én hibám..."

Ismerős gondolatok? Akkor mármegtapasztaltátok milyen, ha rákattantok valakire online társkeresőn, de akár civilben is, egy ideig úgy tűnik, minden nagyszerűen halad, aztán hirtelen nagy csönd támad. Lehet ez még a levelezési fázisban, az első randi után (akkor elég durva), esetleg az első szex után (még durvább), vagy 2-3 nagyszerűen sikerült randit követően, ami már tényleg eléggé durva.

De nem ritka jelenség. Egyrészt azért, mert ez a kezdtei fázis még roppant képlékeny, másrészt, mert az emberek nagy része túl gyáva ahhoz, hogy felvállalja: mégsem akarja folytatni. Nincs kedve magyarázkodni, szembesülni a másik ember ellenvetéseivel, kétségbeesésével, könyörgésével, esetleg durvaságával... Úgy gondolja, hogy elsunnyogni egyszerűbb - hát, tényleg az, ez kétségtelen. Persze mikor előle sunnyognak el így a következő körben, akkor méltatlankodik, és nem érti, hogy nem lehet egyenesen kimondani, hogy sorry, de nem. 

Persze van, aki nem válik kámforrá, csak nagyon lanyhán kezd kommunikálni, főleg ahhoz képest, ahogy az elején tette. Nem állítom, hogy ilyenkor már mindennek vége, főleg, ha egy nő lanyhul... Mivel a hagyományos felállásban a férfi az ostromló (sajnos, ha megfordítjuk ezt a felállást, legtöbbször nem lesz belőle hosszú kapcsolat), a nő visszahúzódása ellen még esetleg van orvosság. De ha a férfi csökkenti radikálisan a kommunikációt, akkor elég nagy valószínűséggel az lehet a magyarázat, hogy nincs oda a nőért. És ezt az állapotot megváltoztatni elég bajos. 

Persze, vannak köztes kapcsolatok, amelyekben a lelkesedés egyik oldalról sem annyira nagy, hogy minden egyértelművé váljon, de sokkal kisebb az esélye, hogy egy ilyen kapcsolatból kialakuljon valami tartós és meghatározó. Ahhoz tényleg lelkesedni kell a másikért, mert csak ez ad elég motivációt ahhoz, hogy félretegyünk minden mást, felhagyjunk a kereséssel, egészen arra az emberre koncentráljunk, akivel megismerkedtünk, és ez ne tűnjön se fárasztónak, se áldozathozatalnak, egyszerűen csak a világ legtermészetesebb dolgának.

Mondhatnám, emberek, ne agyaljatok azon, hogy miért lanyhul egy levelezés, miért hallgat az udvarló vagy a lány, aki eddig készséges volt, mit rontottatok el... Lehet persze, hogy elrontottatok valamit, de a legegyszerűbb magyarázat az, hogy nem vagytok a zsánere, nincs oda értetek annyira, mint ti érte. Azt a nagy lelkesedést, amit éreztek, egyrészt úgyis az elérhetetlenség táplálja, no meg a sértett büszkeségetek: hogy nem kelletek valakinek, akire ti vágytok. 

Sajnos ezzel nincs mit tenni, el kell fogadnunk a másik ember döntését. Haragudhatunk rá, tarthatjuk hülyének, gyáva nyúlnak, hazugnak, akárminek, és lehet, hogy még igazunk is van. De attól a tény még tény marad: nem leszünk a kedvese, és kész. 

Ilyenkor persze roppant nehéz megállni, hogy ne folytassuk a próbálkozást, ne hívjuk fel, hogy jól megmondjuk a magunkét, ne írjunk rá, ne szólítsuk meg csevegőben, rosszabb esetben ne menjünk el a munkahelyére, hogy esélye se legyen megúszni a szemrehányásainkat... De mindez semmi máshoz nem vezet, mint saját magunk lejáratásához. Jó, egy hívás, egy e-mail még belefér, hogy kibeszéljünk, kiírjuk magunkból, ami a szívünket nyomja. De ne csináljunk belőle rendszert, igyekezzünk túllépni az egészen. 

Majd akkor válik minden világossá, mikor eljön az, akinek tényleg a zsánere vagyunk, és aki minden alkalmat megragad arra, hogy hívjon, keressen, találkozzon velünk. Ég és föld lesz a különbség, és végre megértjük, hogy a korábbi, bennünk oly nagy lelkesedést kiváltó emberek, akikkel találkoztunk, még a nyomába se érhetnek annak, aki igazán nekünk való. 

A gond csak az, hogy évek telhetnek el addig, és még sok esetben morfondírozhatunk azon, hogy miért nem ír valaki, aki nekünk annyira tetszik... Vagyis hiába tudjuk, hogy ezeken mind nem kéne agyalni, azért csak agyalunk rajta. Főleg, ha nőből vagyunk.