Szerelem a kalandfilmben és a valóságban

Az Outlander időutazós regényfolyam és filmsorozat sokak fantáziáját mozgatja meg, én is szívesen olvasom, nézem a különböző könyveket, epizódokat. Azon túl, hogy sokat tanulhatunk a XVIII. századi világról (már nem csak Skóciát és Franciaországot, de Amerika egy részét is beutazhatjuk a szereplőknek köszönhetően), és élvezhetjük a gyönyörű ruhákat, a díszleteket, meg az erotikus jeleneteket, az igaz szerelem természetéről is oktatásban részesülünk. Diana Gabaldon, a regényfolyam szerzője elég szájbarágósan érzékelteti, hogy ő mit gondol erről a témáról. 

Claire és Jamie a sorsüldözött szerelmesek archetípusa. Mióta létezik regény (és ezt a műfajt már az ókorban feltalálták), azóta kedvenc témája az ilyen műveknek a kalandok hosszú során át edződő pár kapcsolatának ábrázolása. Az alap forgatókönyv igen egyszerű: a szerelmesek mindig csak rövid ideig élvezhetik egymás társaságát, és biztosak lehetünk benne, hogy igen hamar bekövetkezik valami tragédia, veszedelem, természeti csapás, rablótámadás, háborús helyzet, ami elszakítja őket egymástól. Így mindig felfokozott érzelmi állapotban vannak, hol a viszontlátás örömétől, hol attól, hogy éppen megpróbáltatásokat kell kiállniuk, hol pedig attól, hogy hiányoznak egymásnak, és azt hiszik, hogy örökre elvesztették egymást. De mi már azért tudjuk, hogy nemsokára a véletlen ismét közbelép és következik a viszontlátás és a rövid, ám boldog együttlét periódusa.

Ami ebből a Claire-Jamie-féle ideális szerelemből hiányzik, az a hétköznapok unalma. Húsz évig éltek egymástól távol, mégpedig abban a hitben, hogy sose látják viszont a másikat, de az olvasó/néző számára ez csak pár oldal vagy pár óra: amit befogadóként érzékelünk, az szinte mindig izgalmas, életveszélyes illetve nagyon intim pillanatokat jelent. Hiszen a hétköznapok ábrázolása halálosan unalmas lenne. Arra nem lehetne sorozatot építeni, illetve az nem ilyen jellegű sorozat lenne, hanem sitcom, mint mondjuk a Férjek gyöngye, amelyben a házasság hétköznapjait a humor teszi érdekessé számunkra.

Amikor az Outlanderre jellemző szerelmi lángolást látjuk, akkor persze felmerül bennünk, hogy milyen jó volna, ha nekünk is jutna egy ilyen, évszázadokon és kontinenseken átívelő, mindent legyőző szerelem, még ha a szereplők sokat szenvednek is. De az állandó életveszélyt és a létbizonytalanságot biztosan nem irigyeljük a karakterektől. Se azt, hogy választaniuk kelljen a gyerekük vagy a párjuk között, esetleg húsz évig ne tudjanak egymásról. Viszont ez az érzelmi felfokozottság, ami Claire és Jamie kapcsolatának alapja, nem képzelhető el az összes életveszély, elszakadás, veszteség és újra egymásra találás nélkül.

Álmodozhatunk nőként egy Jamie-féle figuráról, aki kiköpött alfahím és férfiak és nők szívét töri össze, amerre csak jár, állandó irigységet és féltékenységet ébresztve, de a valóságban egy ilyen férfi valószínűleg túl fárasztó lenne. És ha húsz évet élnénk le vele, akkor nem látnánk olyan különlegesnek. Szerencsére boszorkánypernek sem esnénk áldozatul csak azért, mert a pasink volt partnere feljelent...

A kalandregénynek és -filmnek az a feladata, hogy izgalmas és fordulatos legyen, baj csak akkor van, ha a szerzője meg akarja mondani az olvasóknak, nézőknek, hogy mit gondoljanak a szerelemről. Az egyik legnegatívabb jelenet szerintem az, mikor Claire lánya, Brianna a barátjával, Rogerrel először bújna ágyba, de Roger, a nagyon konzervatív és halálosan szerelmes srác elvárja tőle, hogy mielőtt még bármit is csinálnának, tegyen neki házassági ígéretet. Mert neki vagy mindenestül kell ez a lány, vagy sehogy. 

Brianna viszont még bizonytalan, el akarja végezni az egyetemet, eszébe se jutott eddig családalapításra gondolni, túl korainak tartja a dolgot. Erre Roger felháborodik és elrohan. Később aztán belátja, hogy hibázott, de addigra Brianna úgy megijed attól, hogy elveszíti, hogy enged az "erőszaknak", és házassági ígéretet tesz, nehogy elveszítse a szerelmét.

Lehet, hogy a szerző szerint ez így nagyon romantikus, de valójában negatív üzenetet közvetít: Roger egyrészt kettős mércével mér, a szeretett nő legyen szűz és csak az övé, de örökre, míg neki joga volt más lányokkal is hetyegni, másrészt a szerelem nevében és érzelmi zsarolás révén kikényszerít egy életre szóló döntést abból a nőből, aki még csak a kísérletezés fázisában lenne. Arról nem is beszélve, hogy minden konfliktushelyzetből durcásan távozni elég gyermeteg lélekre vall.

Mennyire együttműködő és egyenrangú kapcsolatot vetít előre ez a forgatókönyv? Amíg tart a nagy szerelem Brianna részéről, addig talán újra és újra meggyőzi magát arról, hogy ez így jó lesz (bár már a nászéjszakájukon úgy összevesznek, hogy elszakadnak egymástól), mikor azonban eljönnek a hétköznapok, könnyen megbánhatja az engedékenységét.

Na persze Gabaldon világában sosem jönnek el a hétköznapok...

De nem árt, ha mi azért tisztában vagyunk azzal, hogy az élet nem kalandregény. És nem is örülnénk túlságosan, ha az lenne, szálfa termetű skót legények ide vagy oda.