Virtuális énünk / 1. rész

Éneink a valós és a virtuális világban

Vajon mennyire azonos a való életbeli, IRL énünk a virtuálissal, amelyet például a netes társkeresés során használunk? Egyáltalán van-e egységes énünk akár IRL is, vagy minden főbb szerepünkhöz más és más éneket társítunk?

A modern élet egyik tipikus velejárója, hogy kénytelenek vagyunk a beilleszkedés, a boldogulás érdekében különböző szerepeket felvenni. (Noha ez többé-kevésbé mindig így történt, a modern élet mégiscsak sokkal változatosabb és sokkal kevésbé merevít be bennünket egyetlen szerepbe, mint régebben ez szokás volt.) Másképp viselkedünk otthon, baráti körben, másként a szüleink társaságában és másként a munkahelyünkön, másképp, ha kettesben vagyunk valakivel, és főleg teljesen másképp, ha udvarolunk, flörtölünk, csábítunk, szeretkezünk... Nem ugyanazokat a tulajdonságainkat domborítjuk ki és fojtjuk el életünk különböző pillanataiban: ez nem alakoskodás, legtöbbször anélkül teszünk így, hogy a tudatában volnánk, de ha tudatosan formáljuk magunkat különböző szerepeinkre, azzal sincs semmi gond. Mivel mást és mást várnak tőlünk életünk különböző helyszínein, ezekhez az elvárásokhoz többé-kevésbé alkalmazkodunk: persze van olyan szerep, ami ellen berzenkedünk, és van olyan, amiben lubickolunk.

Teszemazt, ha jó gyerekkorunk volt és szeretünk a szüleinkkel lenni, nem esik majd nagyon nehezünkre, hogy egy kicsit gyerekként viselkedjünk velük, ha szívesen járunk be a munkahelyükre és imádjuk a munkánkat, nem lesz terhes számunkra, hogy ott felelősségteljes és megbízható felnőttet alakítsunk, de ha ezekben a helyzetekben csak a tekintély kényszerének engedelmeskedünk, akkor a szerep kényelmetlen lesz és alig várjuk majd, hogy szabadulhassunk belőle.

Szerencsés esetben szerepeink nem túlságosan megterhelők és képesek vagyunk úgy betölteni őket, hogy nem kerülünk alapvető konfliktusba a saját legőszintébb személyiségünkkel. (Bár az is kérdés, ismerjük-e önmagunkat szerepfüggetlenül? Vagy csak különböző álarcainkat cseréljük, és meg sem kíséreljük kideríteni, hogy kik vagyunk, vagy kik nem vagyunk?) Hacsak nem vagyunk kiváló színészek, titkosszolgák vagy profi csalók, többé-kevésbé azért egységes képet fogunk mutatni a külvilág felé. Legalábbis mi magunk egységesként fogjuk érzékelni. Amennyiben nem hasonulunk meg a szerepeink között, kialakulhat bennünk az az egészséges önkép, amely magabiztossá és teljessé tehet: ha így érezzük magunkat, ezt a képet fogjuk a külvilág felé is sugározni. És ennél a legszebb arc és a legtökéletesebb alak sem lehet vonzóbb.

Persze szexuális, erotikus, romantikus, udvarlási vagy párkapcsolati helyzetekben esetleg teljesen mások is lehetünk, mint amilyenek semlegesebb körülmények között, ezeken a nagyon intim szituációkon kívül. Férfi-nő relációban is hatalmas eltéréseket tapasztalhatunk magunkon partnertől és a kapcsolat jellegétől, illetve aktuális állapotától függően. Minél gazdagabb a személyiségünk, és minél érzékenyebben reagálunk a másik emberre, annál jobban változik majd a viselkedésünk partnerről partnerre. Nem csak attól függően, hogy az a másik mennyire fontos nekünk, hiszen nyilvánvaló, hogy egy alkalmi játszótárssal nem ugyanúgy viselkedünk majd, mint azzal, akibe szerelmesek vagyunk. De két, számunkra fontos partnerrel se fogunk ugyanúgy bánni, hisz más labdákat kapunk tőlük, mások az elvárásaik, és mi is más miatt szeretünk velük lenni.

Divat azt mondani, hogy nem szabadna szerepet játszanunk, főleg párkapcsolatokon belül, hogy az ismerkedési szakaszban is legyünk önmagunk. Már maga a csábítás, udvarlás csiki-csukija is ősi szerepjáték, meg lehet próbálni kilépni belőle, de nem biztos, hogy érdemes: az ellenkező nemű partner legtöbbször igenis elvárja ezt a rituálét (még akkor is, ha fennen berzenkedik ellene): a lényeg az, hogy ne akarjunk valami egészen mást mutatni, mint amik vagyunk. Egy kicsit kozmetikázni a játék része, ha valaki mindjárt a legnegatívabb tulajdonságait vonultatja fel, nem sok jóra számíthat.

Virtuális énünk is lehet nagyon sokszínű. Ha viszonylag kevés időt töltünk online közösségi térben, tán nem is érzékeljük, hogy a valós énünktől mennyire különbözik, de minél több helyen szólalunk meg, főleg, ha ezt álnéven vagy álneveken tesszük, annál inkább kialakul egy vagy több virtuális személyiségünk... Szokás arra panaszkodni, hogy az interneten, a névtelenség kényelmes ködébe burkolózva az emberek agresszívebbek, könyörtelenebbek, működik egyfajta kompenzációs mechanizmus, szabadjára engedünk olyan indulatokat, amelyeket normál körülmények között visszafojtunk. De vannak, lehetnek ennek a névtelenségbe burkolózásnak pozitív hatásai is, mikor nem az agresszivitás, hanem a kreativitás, a humor, a felszabadultság mutatkozik meg.

Lehet többféle nicknevünk többféle helyen, már a nicknév kiválasztásával is üzenetet küldünk a többi virtuális szereplőnek. Hozzászólásaink alapján a többiek kialakítanak magukban egy képet rólunk: vannak, akiket örök kötözködésük miatt ki nem állhatnak, vannak, akik szerényen meghúzódnak és még kommentben is csak nagyon átgondoltan, visszafogottan szólnak hozzá a vitákhoz, vannak, akik játszi természetességgel átveszik az irányítást, véleményükhöz igazodnak a többiek. Érdekes megfigyelni egy-egy blog állandó hozzászólóit, hogyan működik a csoportdinamikájuk, milyen képet alakítunk ki magunkban róluk – ha később személyesen is megtapasztaljuk őket, nagy meglepetésekben is lehet részünk, kiderülhet, hogy valaki sokkal idősebb vagy sokkal fiatalabb, mint gondoltuk, magasnak képzeltük, de alacsony, vagy férfinak képzeltük, de nő (ritkán, de előfordul, hogy a hozzászóló neme nem derül ki). Még az is lehet, hogy a kommentjei alapján rokon léleknek tartottuk, de élőben unalmas fráternek bizonyul. Vagy pont fordítva...

(Folytatása következik...)