4 gyakori hiba, amivel szabotáljuk saját társkeresésünket

Hogyan megyünk neki a társkeresésnek? Azt gondoljuk, hogy úgyse fog sikerülni? Vagy azt, hogy úgyse kaphatjuk meg azt, aki tényleg tetszik? Vagy még levelet se váltottunk valakivel, máris a közös házunkat tervezzük gondolatban? Hol euforikus hangulatba kerülünk, hol kétségbe esünk, mert pont az nem válaszol, akitől leginkább vártuk volna?

Főleg depresszióra, szorongásra hajlamos, vagy egyéb idegi problémákkal küszködő embereknek nehéz úgy irányítani a gondolataikat/érzéseiket, hogy a társkeresés nehézségei ne gyűrjék le őket. Nézzük, melyek a leggyakoribb hibák, amelyeket elkövetünk.


1. Azonnal akarunk mindent, és persze abból is a tökéleteset

Előfordul, hogy valaki annyira megtetszik, hogy mindjárt azon kezdünk gondolkodni, hogy néznének ki a közös gyerekeink… (Jó, nem mondom, hogy ez mindenkivel előfordul, de sokakkal igen.) Az még nem baj, ha csak átfut rajtunk egy ilyen gondolat, de azzal már sokat ártunk magunknak, ha a tervezgetést túl korán kezdjük, és teljesen elmerülünk benne, mikor pedig semmi valóságos alapja nincs még annak sem, hogy egyáltalán kapcsolatba fogunk kerülni az illetővel.

Egyrészt sose leszünk jelen, mert a jövőben lebegünk, és észre se fogjuk venni, hogy valóban kivel is ismerkedünk, másrészt olyan irreális elvárásokat fogunk támasztani, amelyek csakis csalódáshoz vezethetnek. Hasonlóan frusztráló eredményt hozhat, ha ugyancsak az előre gondolkodás miatt már az első randi után eldöntjük, hogy nekünk ez az ember nem való, mert esetleg majd, ha komolyra fordul a dolog, akkor olyasmit kell tennünk, ami jelen pillanatban lehetetlennek tűnik. (Például el kell költöznünk egy másik városba.)

A randizás tulajdonképp adatgyűjtés, adatelemzés, ha így tekintünk rá, valószínűleg nem ragad el bennünket a hév, és nem várunk majd lehetetlent, illetve nem csalódunk idejekorán, mikor még nem is ismerjük a másikat.


2. Nem hisszük el, hogy elérhetjük, amire vágyunk

Noha ez az 1. ponttal látszólag ellentmondásban van, a valóságban sokszor jelenik meg ugyanabban az emberben párhuzamosan a két dolog. Már az is sokaknak okoz nehézséget, hogy egyáltalán meghatározzák, mit akarnak, így aztán lehetetlenné válik, hogy valóban elérjék, amit akarnak. Igen gyakori azonban az is, hogy az illető tudja, mit akar, csak éppen nem hisz benne, hogy azt meg is szerezheti.
Természetesen nem csak az fontos, hogy meghatározzuk, mit akarunk, hanem az is, hogy az a cél elérhető, reális legyen. Ha irreális a cél, akkor igaza lesz annak, aki nem hisz a megvalósíthatóságában, de ezzel csak saját magát szabotálta.
Ha azonban azért nem hiszünk a cél elérésének lehetőségében, mert meggyőződésünk, hogy valamiféle természetfölötti hatalom határozott felőlünk, és zárt ki a boldogságból (még ha ezt nem is így fogalmazzuk meg), akkor semmivel nem lesz nagyobb az esélyünk a sikerre, mint egy irreális cél esetén.


3. Azt gondoljuk, hogy ha nem kapjuk meg, amit akarunk, akkor nem érünk semmit

Minél kevésbé tudjuk, mit akarunk, minél kevésbé hiszünk abban, hogy megkaphatjuk, és minél irreálisabb célokat tűzünk ki, annál nagyobb az esélye, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. De ha nem úgy alakulnak, akkor meg úgy érezzük, hogy nem érünk semmit… Pedig ez is ugyanolyan tévhit, mint az, hogy meg vagyunk átkozva, és soha nem érhetjük el, amit szeretnénk.

Persze mindannyian tudjuk, hogy az ilyen gondolatok honnan erednek: legtöbbször a neveltetésünkből fakad az is, hogy nem hiszünk a saját álmainkban, meg az is, hogy összetörünk, ha nem sikerül elérnünk, amit akarunk. Egy egészségesen nevelt, megfelelő önbizalommal rendelkező ember nem esik kétségbe, ha olykor nem éri el a célját. Feláll és kitűzi a következő célt. Eszébe se jut, hogy a sors őt vesztesnek szánta, sőt, épp az ellenkezőjéről van meggyőződve: nyerni fog. Ha nem is mindig és minden körülmények között, előbb-utóbb biztosan.

Ha egy kapcsolatunk nem sikerül, az nem a világ vége, ha nem pont úgy működik, mint szeretnénk, az se katasztrófa. Nem leszünk kevesebbek attól, hogy valami nem úgy alakul, ahogy szerettük volna, és egy-egy kudarc miatt átkozottak sem leszünk. Az átkot csak mi magunk mérhetjük önmagunkra, azzal, ha hiszünk benne. De miért ne higgyünk pont az ellenkezőjében?


4. Azt hisszük, hogy folyamatosan bizonyítanunk kell, mennyire kívánatosak vagyunk

A randizásban ez az egyik legnagyobb csapda: noha elvileg azért kezdünk bele, hogy egy bizonyos embert találjunk, azért valahol ott van bennünk, hogy mindenki másnak is tetszeni akarunk. Legalábbis a többségnek. Még attól is rosszul eshet, ha mi nem tetszünk neki, aki egyébként nekünk se tetszik, és akivel semmit nem akarunk kezdeni: így aztán rombolhatja az önbizalmunkat minden negatív vagy éppenséggel csak közömbös visszajelzés is.

Persze az tagadhatatlan, hogy minél többeknek tetszünk, annál nagyobb lehetőségünk van arra, hogy válogassunk, de ahogy már korábbi posztomban is írtam, a túl nagy választék is lehet negatív: ha éppen azért nem vagyunk képesek választani, mert mindig azt hisszük, hogy ha egy ember mellett döntünk, elszalasztunk tíz másikat.


Ha már felismertük, hogy bennünket melyik gondolat akadályoz, akkor tehetünk is ellene – ez nem mindig sikerül önállóan. A belénk táplált hiedelmek roppant erősek és ellenállók tudnak lenni, nehéz őket kiirtani, még akkor is, ha racionális énünk tisztában van azzal, hogy butaság, amiben hiszünk, érzelmileg nehéz lesz megváltoznunk. De ne hagyjuk annyiban, mert a boldogságunk múlik rajta!