Három közkeletű mítosz a modern házasságról

Sokan és sokat írnak a házasság válságáról, arról, hogy egyre kevesebben választják ezt az életformát, és arról, hogy a párok fele miért dönt mégis a válás mellett. Vajon mennyit veszített a házasság a népszerűségéből, és mennyiben segítenek a mostanra sztereotípiává vált mítoszok abban, hogy élhetőbb, boldogabb párkapcsolatokat alakítsunk ki?

Benjamin Karney és Thomas Bradbury, a Californiai Egyetem pszichológusai úgy döntöttek, hogy megpiszkálják kicsit a kialakult hiedelmeket a házasságokkal kapcsolatban és arra jutottak, hogy három olyan, a legtöbb terapeuta számára evidensnek tűnő mítosz létezik, amelyet érdemes lenne megkérdőjelezni.



1. Igaz-e, hogy az idő múlásával minden házasságban törvényszerűen csökken a felek elégedettsége?

Az általános nézet ugyanis az, hogy igen, ahogy múlik az idő, beáll az unalom, rutinszerű lesz minden, kihűl a kapcsolat. A kutatók szerint azonban nem csak az átlagokat érdemes nézni, hanem azt is, hogy mi volt a kiindulási pont az egyes kapcsolatokban. Ha ugyanis azt figyeljük, hogy ki mennyire volt boldog az esküvője idején, akkor kiderül, hogy az igazán boldogan induló pároknak a továbbiakban is jó esélyük van magas szinten tartani az elégedettségüket, míg a már kezdetben is problémás párok hamar még rosszabbul kezdik érezni magukat, és ők jól lehúzzák az átlagot.

Tehát nem maga a házasság amortizálja a kapcsolatot, hanem a rossz indokból kötött házasságok nem szoktak később sem működni.

Hozzáteszik még, hogy a válások magas száma sem feltétlen arra mutat, hogy a házasságok fele rossz, mert vannak olyanok, akik annak ellenére válnak el, hogy korábban elégedettek voltak... Igenám, de rengeteg olyan is van, aki annak ellenére sem válik el, hogy egyáltalán nem elégedett, és valószínűleg utóbbiakból vannak többen.

Az érdekes az egyébként, hogy a most 50%-osnak becsült sikerességi ráta ellenére az emberek 90%-a mégiscsak szeretne házasodni az életében valamikor...



2. Igaz-e, hogy a „rossz kommunikáció” okoz alapvető problémákat?

Az utóbbi évek egyre hangoztatott elmélete szerint csak meg kellene tanulnunk jól (asszertíven) kommunikálni, és máris megoldódna egy csomó bajunk. A kommunikációra úgy tekintünk, mint a Szent Grálra: csak vegyük birtokba és minden pikk-pakk megoldódik. John Gottman szerint például az apokalipszis négy lovasa (vagyis a kapcsolatok négy kommunikációs gyilkosa) a kritika, a megvetés, a védekezés és a falépítés.

Mit állítanak ezzel szemben a Los Angeles-i kutatók? Szerintük nem a negatív kommunikáció okozza a problémákat, hanem fordítva: a problémák már léteznek, mikor elkezdődik a negatív kommunikációs spirál. Nyilván léteznek olyan emberek, akik minden kapcsolatukba már negatív megközelítésekkel mennek bele, mert ezt hozzák otthonról, de rengeteg esetben a kezdeti kommunikáció még jól működött, csak aztán romlott el.

Ráadásul bizonyos esetekben kifejezetten nem is segít az asszertivitás: erre példaként a függőket hozzák fel, akiket a megértés és támogatás épp hogy nem hoz ki a helyzetükből.

Az is puszta hiedelemnek tűnik, hogy az emberek alapvetően képesek megváltozni a kommunikációs stílusok tekintetében: ha egy-egy terápia során meg is tanulták, hogyan legyenek asszertívebbek, a folyamat végeztével általában lassan visszacsúsznak a régebbi mintázatokba. De még mindig hatékonyabb a negativitás csökkentése, mint a pozitivitás növelése.



3. Vajon érvényesek-e a középosztálybeli, fehér és hetero párok kapcsán végzett megfigyelések más párkapcsolatokra is?

Nagyon úgy tűnik, hogy nem, illetve nem egy az egyben. A felmérések túlnyomó többsége csak egy jól körülhatárolható társadalmi réteg párkapcsolataira lát rá, ezek jellemzően jómódú, fehér, heteroszexuális emberek, akik rendezett körülmények között élnek. nagyrészt Észak-Amerikában. Nyilvánvaló kéne, hogy legyen, hogy ami rájuk igaz vagy náluk működik, az másutt esetleg teljesen használhatatlan.

Viszont mivel ők hajlandóak és képesek áldozni arra, hogy megkíséreljék megjavítani a házasságukat, kézenfekvő, hogy őket szeretik kutatni leginkább. Ahhoz azért már nagy elkötelezettség kell, hogy olyan társadalmi csoportokat kutassanak, akik nem képeznek fizetőképes keresletet. Az mindenesetre biztos, hogy nem lehet elvárni, hogy más csoportoknál ugyanazok a megoldások működjenek, mint a privilegizált keveseknél. 


A poszt ennek a cikknek az alapján készült.