Miért annyira fontos, hogy molett nők is kapjanak romantikus szerepeket?

A női olvasókat biztosan nem fogja meglepni, hogy a Bridgerton-filmsorozat 3. évadáról lesz szó, amelynek nagy újdonsága, hogy a romantikus női főszerepet ezúttal nem egy nádszálkisasszony játszotta, mint az már évtizedek óta szokás, hanem egy molett színésznő, Nicola Coughlan, aki lassanként szexikonná növi ki magát.

Miért is annyira fontos ez a tény?

A válasz nagyon egyszerű: nők millióinak ad elégtételt, akik hasonló testi adottságokkal rendelkezvén soha egyetlen filmben vagy sorozatban sem kaptak komoly szerepet. Sőt, még a könyvekben sem. Ha visszatekintünk a filmtörténetre, mind az erotikus vamp, mind a szende leányzó szerepeit kifejezetten karcsú, vagy bizonyos korszakokban akár kórosan vékony színésznők játszhatták csak el. A duci nők legfeljebb komikus szerepekben „tündökölhettek”, sokszor úgy, hogy a testalkatukból maguk is gúnyt űztek. Sose értettem, miért éri meg egy színésznőnek, hogy ilyesmit vállaljon, hiszen ezzel nem csak önmagukat alázták meg, hanem minden más nőt is, akit a testalkata miatt nevetség tárgyává tettek.

Utazzunk egy kicsit vissza az időben: 2001-ben a Bridget Jones naplója aratott nagy sikert, amelyben egy olyan színésznő (Renée Zellweger) alakította a tulajdonképpen normál testalkatúra „hízott” komika szerepét, aki egyébként a valóságban sokkal vékonyabb és csak a filmben adta elő magát úgy, mintha molett lenne. Állandóan azon problémázott, hogy ő mennyire nem szexi, nagymamabugyit kell hordania, mert különben látszik a hasa, folyton le akart fogyni és nem csak az alkata, de minden más miatt is folyamatosan hülyét csinált magából, ráerősítve a buta szőke nő sztereotípiájára.

Az 1997-es Titanicban szereplő Kate Winsletet túlsúlyosnak bélyegezték. Nem, hogy a normális idomok nem tűntek elfogadhatónak a filmes szakma (és a közönség) számára, de a kifejezetten karcsú se volt nekik elég. És milyen szánalmas volt a Barátok közt Monicája (CourteneyCox) múltjának bemutatása, aki állítólag régebben kövér volt (be is öltöztették túlsúlyosnak), de milyen jó, hogy lefogyott és most már vasággyal is megvan ötven kiló.

Miközben a nőktől elvárták a nádszálalkatot, a férfiak lehettek mackósak és elnyerhették a hősnők kezét, jó, hogy romantikus komédiában, de mindeközben nőknek még ezekben se nagyon termett babér. A jó nő per definitionem hosszú lábú és lapos hasú volt, aki meg mert másmilyen lenni, az elfelejthetett minden romantikus szerepet. (Ha épp nem nevetséges, csetlő-botló vagy éppen trampli, nagyszájú némber lett belőle, akkor eljátszhatott valami főgonoszt is.)

  
De mit számít az a hétköznapi nőknek, hogy mit látnak a filmvásznon vagy a képernyőn és milyen testalkathoz milyen szerepkört asszociálnak?

Nagyon is sokat számít. Nem csak a nőknek, hanem a férfiaknak is, akik akár még rendelkezhetnek is a film- és divatipar által diktált méretekhez képest eltérő ízléssel, de ha úgy érzik, hogy azt ciki felvállalni, lehet, hogy inkább nem kezdenek olyannak udvarolni, akivel nem lehet villogni a baráti körükben. Mert ne legyenek kétségeink: rengeteg férfinek tetszenek a nádszálkisasszonyok ellentétei, de nem mindenki olyan bátor, hogy ezt nyíltan fel is vállalja, főleg, ha hatalmas az ellenszél.

Nicola Coughlan most forradalmat csinált azzal, amint eljátszotta az igazi romantikus hősnő szerepét, aki egy igazi romantikus hős feleségévé válhat. Nota bene: azért a férfi partnernek meg kell felelnie minden olyan kritériumnak, ami eddig is elvárás volt egy romantikus hőssel szemben: legyen magas, kisportolt, jóképű…, és hát gazdag is, mert anélkül nincsenek nemes érzelmek. Hát, igen, ott most még nem tartunk, hogy a romantikus férfi hősöket lecseréljük short kingekre, de talán az a nap is eljön egyszer.

A Bridgerton készítőit számtalan kritika érheti: igen, teljesen történelmietlen epizódokat készítenek, pedig az eredeti Julia Quinn-regények közelebb álltak a valósághoz, vagyis a régensség korának bemutatásához (ez az 1811-1820 közötti időszakot jelenti), de azt nem mondhatnánk, hogy ne ábrázolnának érzékletesen különböző női sorsokat.

Mellbevágó volt például a 2. és 3. rész közé beékelődött Sarolta királynéról szóló évad, amelyben Lady Danburry fiatalasszonyként elszenvedett sorsát láthattuk gyomorforgató részletességgel (a gyönyörű fiatal feleséget csúf öreg férje döngeti újra és újra… -- és ő kénytelen ezt elviselni, majd úgy tesz, mintha mi sem történt volna)… A nők kiszolgáltatottságának, a házasságon belüli nemi erőszaknak elég érzékletes példáját nyújtotta ez a mellékszál. Mint ahogy ebben a 3. évadban is látunk olyan nőt, akit a szülei hozzá akarnak kényszeríteni egy vénséghez csak, mert a család érdekei ezt kívánják.

Vagyis a történelmietlen díszletek, jelmezek és szereplőválogatás mellett a sorozat elég keményen tematizálja a női sors ezerféle arcát. És nagyon pozitív, hogy ezt teszi. Mint ahogy az is rendkívül pozitív, hogy a Penelope Featheringtont játszó színésznő nem csak hogy vállalta, de kifejezetten szorgalmazta is, hogy explicit erotikus jelenetben szerepelhessen a partnerével, Colin Bridgertont alakító Luke Newtonnal. Sok nő sóhajthatott fel, mikor végignézte ezt a jelenetsort: végre erotikusnak és esztétikusnak ábrázolnak egy olyan nőt, aki egyáltalán nem felel meg az eddig uralkodó sztenderdeknek. Reméljük, sok férfi is megnézi a sorozatot, vagy legalábbis a fent említett jeleneteket.