Párkeresés

Gyakran még azt is nehéz eldönteni, hogy egy átlagos napon mit vegyünk fel, de egy randi különösen kemény dió lehet. Túl sok? Túl kevés? Túl rövid vagy túl unalmas? Millió kérdés merül fel ilyenkor, hiszen tényleg sok függ a ruhánktól, és pár alapszabályt érdemes figyelembe venni.

Az összeköltözés sikere, ahogy már a poszt első részében is említettük, nagyon sokmindenen múlik, és érdemes önvizsgálatot tartani, mielőtt belevágnánk. Van-e tapasztalatunk az önálló életben, elég érettek vagyunk-e arra, hogy gondoskodjunk magunkról, nem csak kényelemből szeretnénk-e összeköltözni, illetve azért, mert azt reméljük, ettől javul a kapcsolatunk? Milyen az anyagi helyzetünk, és hogyan fogjuk megosztani a költségeket, milyen lakótársak vagyunk, és milyen a partnerünk (ha még nem tapasztaltuk meg, próbáljuk egy többnapos kirándulás keretében), és vajon mennyi magányra és külön programra van szükségünk?

Ha férfiként ismerkedni kívánunk, különféle lehetőségek közül választhatjuk ki a számunkra megfelelő hódítási formát. Egyesek online társkeresőznek, mások szociális körökbe járva várják, hogy leszólítsák őket, még olyanok is akadnak, akik a párkeresés elsőre kockázatosabbnak tűnő válfajait kísérlik meg művelni, és ők maguk próbálnak addig még számukra idegen nőket megközelíteni.

A párkapcsolat egyik legizgalmasabb időszaka az összebútorozás. Manapság már igen ritka, hogy erre csak az esküvő után kerül sor, szeretjük kipróbálni az együttlakást, mielőtt még komolyabban elköteleződnénk, és ez teljesen logikus is. Ha nagyon nem passzolunk össze, jobb, ha még ebben a szakaszban rájövünk, hogy nem kellene erőltetni a közös jövőt.

December végén, január elején hajlamosak vagyunk visszatekinteni az elmúlt évre: melyek voltak a fontos események, mit értünk el, mit veszítettünk, mire emlékszünk szívesen, mit felejtenénk el, de nem tudunk, mi az, ami egy adott pillanatban fontosnak tűnt, és mostanra kiderült, hogy egyáltalán nem volt fontos...

Így szilveszter után nem merném túl komoly témával indítani az évet és persze annyira bonyolulttal sem, ami a késői józanodáson áteső olvasóból a „mivan?” reakción kívül mást nemigen váltana ki. A címben feltett kérdésre kézenfekvőnek tűnhet a válasz: „hülye az, aki egy randevún leissza és leégeti magát ezzel”. Nyilván sokféle randi van, lehet egy kellemes forraltborozásnak is lerészegedés a vége és megmaradhat mindez kellemes élményként is.

Ismét eltelt egy év, és mérhetetlenül nagy öröm számunkra, hogy egyre többen olvassátok a blogot. Ilyenkor érezzük igazán, hogy szakértőink és munkatársaink fáradozásai nem hiábavalóak, hiszen valóban értékes tartalmakat sikerül előállítanunk. Évzárás gyanánt összeállítottuk Nektek 2015 legsikeresebb blogbejegyzéseit! Fogadjátok szeretettel!

A magány kifejezést hallva rengeteg asszociáció juthat az eszünkbe, de a jelenkor embere kevésbé gondol az önismeretében elmélyült, bölcs filozófusra, vagy az erős, kemény harcosra (aki magányában edződött meg) akkor, ha a téma terítékre kerül. A magány tanító ereje és értéke inkább a lélektant kedvelők által bír jelentőséggel, sőt igen konkrét elhatárolásokat is tesznek sokan aközött, hogy valaki például „magányos” vagy szimplán „csak” egyedül van.

Figyelni szoktam a cikkeim közzététele után megjelenő reakciókat, visszajelzéseket és természetesen azt is, hogy a társkereső embereket milyen kérdések foglalkoztatják. Azokon a kommenteken, amik egy írás tartalmára vonatkoznak, és konkrét pontokat érintenek, (megerősítő, kiegészítő vagy esetleg kritikus jelleggel) valamint intelligens nézőpontokat, véleményeket próbálnak közvetíteni, magam is el szoktam gondolkodni és a további elmélkedéseim végtermékét újra (akár pszichológiai, szakmai vonatkozásokkal kiegészítve) beemelem későbbi mondanivalómba.

Ha a végleteket nézem, akkor alapvetően két szélsőséges állásponttal találkoztam eddig: az egyik körülbelül így hangzik: „az a nő foglalt, akin fekszenek, miért ne fűzhetném az agyát főleg akkor, ha velem boldogabbá válhat?”, a másik meg valami ilyesmi: „tiszteletben kell tartani mások kapcsolatát, inkorrekt és gerinctelen dolog olyan valakinek csapni a szelet, akinek párja van”. Szóval, a témához gyakran morális szempontok alapján közelítünk, és aszerint mérlegelünk leginkább, hogy a lelkiismeretünk mit szól ehhez a kérdéshez.

Az első randi külön műfaj, főleg a netes társkeresésben: a hagyományos módon létrejött ismerkedésekkel ellentétben ez körülbelül olyan, mint egy állásinterjú, csak egy kicsit még rosszabb. De ha már jó pár kellemetlen első randink volt, akkor körülbelül kialakul bennünk, hogy mi az, amin szívesen változtatnánk, vagy, hogy mit szeretnénk látni a partnerünktől. Nos, mit szeretnének a férfiak?

A kamaszokra utalva még nem tűnik túl furcsának, ha a 16 éves gyerekünk, vagy testvérünk hazaállítva közli, hogy az a csaj/pasi, aki tetszik neki, tulajdonképpen érthetetlenül viselkedik vele és fogalma sincs arról, hogy mit is akar tőle. De az az információ, hogy ez a felnőttek esetében sincs másképp, elsőre meghökkentően vagy meglepően hathat ránk.

Sokan keresnek fel párkeresési, kapcsolatkialakítási problémákkal. Ezt azért hangsúlyozom, mert ilyenkor a fókusz eltér az általában „szokásos” párkapcsolati kérdésektől, nem arról folyik az eszmecsere, hogy miként is tudná az illető jövendő társkapcsolatát sikeresen felépíteni, hanem inkább maga a megfelelő személy megtalálása jelent komoly és sokszor elérhetetlennek tűnő feladatot az érintett számára.

A szerelem nem egy indulatmentes műfaj. Tudja ezt mindenki, az is, akinek része volt benne és valószínűleg érzékelni fogja az a szerencsés is, akire vár még ennek a csodának a megtapasztalása. Nincs is ezzel gond, hiszen intenzív érzelmeket lehetetlen úgy megélni, hogy azok nem visznek el minket időnként valamilyen, egyébként nem feltétlenül konstruktív irányba. Mindez belefér, főleg akkor, ha az indulatok kifejezését mederben lehet tartani és azok nem rombolják, inkább energetizálják a közös kapcsolati egységet.

Nem véletlenül emeltem ki a címben az „etikus” jelzőt, ugyanis a témához általában pont ebből az irányból közelítünk. A morális dilemmák szinte minden olyan ember életében előkerülnek, akik randevúk sorába kerülve igyekeznek mérlegelni leendő partnereik „sorsát”.

Annyiszor találkoztam vele, hallottam csalódott hölgyek és férfiak történetében és persze kaptam meg én is, hogy arra jutottam, leírok pár gondolatot arról, hogy miért is lehet olyan gyakran belefutni ebben a korántsem biztató, kifogásnak tűnő mondatba. Nyilván akkor a „legjobb” ezt benyelni, ha már néhány randin túljutottunk, esetleg a szexualitás is megjelent.

Mindannyian ápolunk ideákat arról, hogyan kell összejönni, úgy, ahogy arról is, mi a szakítás tisztességes és egyenes módja. Kár, hogy ez a gyakorlatban annál ritkábban sikerül. Valahogy nehezen elképzelhető, hogy egy intenzív érzelmi kötelékben, teljes higgadtsággal és józanságunkkal képesek legyünk arra, hogy a következő, szinte már Monty Python stílusú jelenetet előadjuk azzal a partnerrel, akivel már hónapok (adott esetben évek) óta „ütjük-vágjuk” egymást.

Bizonyára mindannyian láttuk a Randiguru című, Will Smith főszereplésében játszott romantikus vígjátékot. Az alaptörténet szinte tipikus: jóképű, önmaga érzékenységét némi könnyed, lehengerlő magabiztosság mögé rejtő férfi „megtérése”, aki már kiábrándult a szerelemből és valójában nem hisz abban, amiben másoknak segíteni próbál: nevezetesen abban az eszményben, hogy az „Igazi” fellelhető, csupán bátornak és kitartónak kell lenni, bízva abban, hogy a végén aztán a sok-sok megpróbáltatás meghozza a maga happy endjét.

Miért van az, hogy a humoros férfiak alapvetően sikeresebbek a nőknél (meg úgy általában az életben)? Sőt, talán nem mondok ostobaságot, ha azt írom, a hölgyeknél sincs ez másként. Valamiért a jobb közérzettel, vicces fellépéssel megáldott csajok is vonzóbbnak tűnnek a másik nem számára. Három férfitípus kapásból eszembe jut, ha arra gondolok, milyen módon is lehetnek „hatékonyak” a humor valamely válfaját gyakorló pasasok.

Az online társkeresés egyik nagy kihívása összepasszintani virtuális énünket a valóságossal, illetve hozzászokni a partner virtuális énje után valódi személyiségéhez...

Kutatási eredmény állítja, hogy a hölgyek magasabb arányban akarnak kilépni házasságaikból a férfiakhoz képest. Vajon így van ez a szakítások esetében is?

Ki szólítsa meg a másikat? Hogyan csattanjon el az első csók? Ki fejezze ki először házassági szándékát? Utóbbi kérdésre szinte egyértelműnek tűnik a válasz (általában a férfira testáljuk ezt a nemes, lovagias szerepet), a való életben mégsem egyszerű megküzdeni azokkal a helyzetekkel, amikor a kapcsolat fejlődésének technikai nyelvezettel élve „logisztikai” kérdései kerülnek előtérbe.

Ha tudatosan keresünk tartós kapcsolatot, talán előbb rájövünk, mint mikor csak úgy belénk csap a villám, és váratlanul szeretünk bele valakibe: a nagy érzelmek és a szexuális izgalom nem elegendőek ahhoz, hogy életben tartsanak egy jegyességet, házasságot vagy együttélést. De akár még egy levelezést sem.

A most említett story nem kitalált, hanem megtörtént esetet példáz, és ami talán még meglepőbb lehet: nem először értesültem hasonló ominózus történetekről.

A témához kapcsolódóan, nagy általánosságban két meghatározó felfogást véltem felfedezni a köztudatban. Az egyik egy kifejezetten laza, „majd jön a következő, mit érdekel az engem” attitűdöt hivatott képviselni, a másik a „vegyük komolyan az életet és a kudarcokat, mert, ha leráznánk magunkról, akkor csak azt bizonyítanánk: nem is érdekelt minket igazán a másik” álláspontot testesít meg.

"Most miért nem ír? Eltelt két nap, és semmi... Biztosan nem ér rá. Vagy beteg. Nem fér hozzá az internethez. Na jó, ezt még én sem hiszem el... Inhüvelygyulladása van, és a hangja is elment, így telefonálni se tud. Elrabolták az ufók... Esetleg megsértődött. Valamit mondtam vagy tettem, amit nem kellett volna. Jaj, de hülye vagyok, megint elbaltáztam. Nem kellett volna lelkesednem. Jobban kellett volna lelkesednem. Az én hibám..."

Rendszeresen kapok leveleket párkeresőktől (de párkapcsolatban élőktől is) olyan kérdésekkel, amikre magam sem tudom, hogy milyen választ adhatnék. Csokorba gyűjtöttem néhány ilyet és arra gondoltam levonok belőlük olyan általános konzekvenciákat, amikből okulni lehet (nekem is), összeszedve ezek jellegzetességeit és a mögöttük rejlő tartalmakat.

Talán meglepő lehet a cím, ebben a cikkben (ahogy azt időnként szoktam) eltekintek mindenféle tudományos és életvezetési tematikától és foglalkozom kicsit magunkkal, férfiakkal, illetve azzal, hogy a hölgyek részéről mi esne nekünk jól úgy Isten igazából. Ezt a pár sort most férfiként írom elsősorban, nem szakemberként. Ilyen is kell néha.

Viszonylag új keletű szokás, hogy a párválasztás nehéz feladatában teljesen magunkra maradunk. A hagyományos társadalmakban ez elképzelhetetlen lett volna, sőt, ma is bőven akad olyan társadalom, amely egyenesen tiltja az egyénieskedést, és meggyőződéssel vallja, hogy a fiatalok alkalmatlanok...