A szingli férfiak négy fajtája

Rengeteg a szingli ember a világon, nem csak a fejlett Nyugaton: globális trendről van szó, noha egyáltalán nem mindegy, hogy melyik kultúráról és melyik országról beszélünk. Kínában egyszerűen nincs elég nő a korábbi kötelező egyke-politika miatt, Dél-Koreában társadalmi mozgalom indult, amely arra biztatja a nőket, hogy utasítsák el teljesen a házasságot és családalapítást, amíg a férfiközpontú társadalmi berendezkedés meg nem változik és amíg a férjhez menést egyet jelent minden önállóságról való lemondással.

Másutt a szegénység a házasodás akadálya, például, ha a házassághoz lakás dukál, de ennek megszerzése kilátástalan, akkor a fiatalok egyszerűen nem kötnek hivatalosan házasságot, noha de facto együtt élhetnek: a statisztikákban azonban mégis szingliként fognak megjelenni.



Mindenütt a világon vannak valódi egyedülállók, és olyanok, akik csak papírforma szerint azok, tehát borzasztó nehéz megítélni, hogy valójában milyen arányban sújtja a társadalmakat, illetve az egyéneket a magány, hogy egyáltalán magányról beszélhetünk-e, hiszen az egyedüllét nem azonos azzal, hogy tényleg nincs kihez szólnunk és állandóan szenvedünk.

De evezzünk nyugati vizekre: a fejlett világban nincs már olyan nyomás a társadalmon belül, amely bárkit is házasodásra bírna és még csak az sem elvárás, hogy két ember formalizálja az együttélését. Mindaddig, amíg nincs szó gyerekvállalásról, hitelfelvételről, vagyonról, sokan feleslegesnek tartják a dolgok lepapírozását, így bőven akadnak olyanok, természetesen mindkét nembéliek, akik nagyon is rendelkeznek állandó partnerrel, csak erről a statisztikusokat elfelejtették tájékoztatni. (Na majd most, a népszavazáson mindenki bevallja a titkait... Vagy sem.)

A szingli férfiak egy része tehát nem szingli, mert van állandó partnere, másik része meg ugyan tényleg szingli, mégis mindig van partnere, csak mindig más. Ők a kifejezetten kalandozásra játszó, elkötelezéstől ódzkodó csoport: noha sok nőnek okoznak szívfájdalmat, alapvetően ezen túl nincs velük baj, és nem is nagyon érdemes arról győzködni őket, hogy állapodjanak meg, bár olykor előfordul, hogy elérkezik ennek is az ideje. Mindenesetre őket nem kell félteni, nem rágják a körmüket idegességükben.

A harmadik csoportba az önszántukból szinglik tartoznak, akik azonban nem homogének: ide sorolhatunk mindenkit, aki például vallási okokból választja ezt az életformát (szerzetesek, katolikus papok), de azokat is, akik csak nem igénylik senkinek az állandó társaságát. Igazi cölibátusban élnek és általában nem boldogtalanok, kivéve, ha olyan egyházi személyekről van szó, akik egyáltalán nem ott vannak, ahol lenniük kéne.

Noha sokan megkérdőjelezik ezeknek az embereknek a testi-lelki egészségét, főleg azok, akik nem tudják elképzelni, hogy lehet szex nélkül létezni anélkül, hogy az ember folyamatosan frusztrált lenne, igazából elég sok férfi akad, aki remekül elvan a cölibátussal, én is ismerek párat. Egy részük soha nem is élt még nővel, mások már voltak házasok, de a válásuk után elvesztették az érdeklődésüket. Lehet, hogy olykor van egy-egy kalandjuk, erőtlen próbálkozásuk, de alapvetően nem vágynak semmi komolyabbra.



Gond csak a negyedik csoporttal van, azokkal, akik nagyon is vágynak tartós kapcsolatra, de nincs szerencséjük vagy már az is gondot okoz számukra, hogy próbálkozzanak. Rendkívül szerteágazó problémáik lehetnek: általában alacsony az önértékelésük, nehezen hangolódnak rá másokra, hajlamosak elmerülni a saját kis világukban, és közülük kerülnek ki azok az ún. incelek, akik a női emancipációt okolják azért, hogy nekik nem jut partner és valójában nőgyűlölő szövegekkel hergelik egymást.

Noha az incelek hangosak és kissé ijesztőek (saját tapasztalatomból tudom, hogy tizenéves fiúk között is terjednek a mizogün tanok, „viccből” odáig merészkedve, hogy még a nők létezését is tagadják), a legtöbb sikertelen férfi nem erőszakos és nem rosszindulatú. Sokan egyszerűen csak szomorúak és elkeseredettek. Nem értik, mi a baj velük, nem értik, miért nem megy olyan könnyen a társkeresés, mint évtizedekkel ezelőtt, és úgy érzik, nem képesek megfelelni a kor kihívásainak.

Az általános felfogás szerint ugyanis egy férfinak nem kevés dolgot kell felmutatnia ahhoz, hogy a nők vonzónak találják: elvárják, hogy intelligens, jó természetű és viszonylag kellemes külsejű legyen, plusz legyen valamilyen társadalmi státusza és képessége arra, hogy erőforrásokat szerezzen, magyarul legyen saját egzisztenciája vagy erre valamilyen kilátása.

Az egzisztenciateremtés azonban egyre nehezebb, és ez messze nem csak hazai probléma. Aki például úgy érzi, hogy nem jut anyagilag egyről a kettőre, aki nem képes elköltözni a szüleitől, akinek nincs biztos munkahelye vagy bevételi forrása, aki nem érzi valakinek magát a saját környezetében, az rendkívül nehezen fog tartós kapcsolatot létesíteni.

Van, amin nem sokat lehet változtatni, de az személyes képességeinket mindig fejleszthetjük, illetve a külsőnkért is tehetünk egyet s mást. Ami biztos nem segít, az az, ha ellenségként kezeljük a nőket és a jogaik csorbításában látjuk a megoldást.