Az a bizonyos újramelegített történet. Megéri még egyszer összejönni?

Egy videóm már került ki a blogra erre a kérdésre reflektálva, de ott inkább a szakítás, a gyászfeldolgozás és az „elengedés”, mint téma lett kihangsúlyozva, illetve ezek lélektani vonzatai, következményei.

Most arról szeretnék beszélni, pontosabban írni, hogy mit is gondolok a szakítás utáni újrakezdésről általánosságban, illetve az ahhoz való viszonyulásomhoz, illetve arról, hogy, milyen előítéletek, kollektív hiedelmek kapcsolódnak ehhez a jelenséghez.

Az első, amit gyakran hallunk: A második felvonás sosem lesz olyan, mint az első volt. Ez bizony így van. A gond csak azzal van, hogy ezt a hiedelmet önigazolásként használják az emberek arra, mikor bátorságukat összeszedve másodszorra is ugyanazokat (vagy más hasonló) az ökörségeket követik el, ugyanazzal a személlyel, ennek következtében ugyanabban a kudarcélményben részesülnek („Hát tudtam én előre, hogy hülyeség az egész!”)

Ha valaki egy újrakezdés után nosztalgikusan, csöndben szomorkodva gondol vissza a „régi szép időkre”, akkor a kísérlet eleve halott lesz, ugyanis nem végezte el azt a veszteségfeldolgozást, amire szükség lenne ahhoz, hogy „tiszta lappal” folytatni lehessen a kapcsolatot. Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy erre csak azoknak a pároknak van szüksége, akik már legalább egyszer szakítottak. Minden pár él át „kapcsolati veszteségeket”, amiket, ha nem tanul meg megfelelően kezelni, akkor ez a tény rányomja a bélyegét egész pályafutásukra. Vajon hatvanévesen ugyanúgy szexelünk, mint húszévesen? Vagy, hogy más példát ne mondjak, a kölcsönös, csak egymásnak élés fenntartható akkor, ha érkezik két gyermek a családba és önfeledt infantilisságunkból át kell térnünk a szülői hivatás felelősségteljes szerepébe? Ugye, hogy nem. Ezek természetes kapcsolati veszteségek, amiket súlyos láncként is húzhatunk magunkkal, majd nekifeszülve a kapcsolattal velejáró meredek emelkedőknek, tízszeresen erőtlenebbnek élhetjük meg magunkat a harmadik megtett lépés után.

A kapcsolat megszakítása is bizonyos szempontból ennek tekinthető, hiszen azt mondjuk valamire, ami addig jellemezte az együttlétet: „ezt így tovább nem akarom!” És ehhez a valamihez kapcsolódhatnak pozitívumok is akár. Meg kell tudnunk különböztetni, hogy mire vonatkozik ez a nem, a másik emberre, vagy valamilyen kellemetlen tényező(k)re, ami állandó szenvedést okoz nekünk? Ha már nem tudunk vagy akarunk változni, alkalmazkodni, akkor elkerülhetetlen a gyászmunka, de ha a szétválás után még hiszünk valamennyire a közös jövőben, akkor is az. Valamit el kell tudni felejteni, ami előtte sérelmeket, fájdalmat, keserűséget okozott és ahhoz, hogy ez ne ismétlődhessen meg, foglalkoznunk kell hiányainkkal és csalódásainkkal is. Hogy ehhez mennyi időre van szükség, az egyénileg meghatározható.

A kontextus sosem mellékes.

Miért is mentünk szét? Mert kiderült, hogy a másik félrelépett? Vagy társunk egy ígéretes munkát kapott külföldön, ami mellett már nem lehetett menedzselni a társkapcsolatot? Idővel viszont hazatért és kedvünk támadt ismét nekirugaszkodni? Fiatalok voltunk, sokszor kaptunk hajba, de érettebb, idősebb fejjel már másképp állunk az egészhez? Mindegyik történet más és különbözik aszerint, hogy mennyi bizalommal, nyitottsággal és motivációval vágunk bele ismét az utazásba. Sok példát láttam arra, hogy a második, harmadik, vagy akár negyedik próbálkozás már sikeres volt.

Azok a hiedelmek is rendkívül fontosak, amiket a „szakításhoz” rendelünk. Ha ezt katasztrofálisnak, borzasztónak és véglegesnek tekintjük, ami után kötelezően jön a gyötrelmes vergődés, akkor kevesebb az esélye, hogy ismét nekifogjunk az újraélesztésnek, hiszen az elválás tragikumának drámájában pont azt fogjuk hinni, hogy most kötelezően az érme másik, életszerűen keserű oldalát kell, hogy megtapasztaljuk, hiába is erőlködünk.

Már miért kellene parancsra szenvednünk? Változtassuk meg a szakításhoz fűződő hiedelmeinket, és szemléljük párunkkal való utunkat egy sokkal tágabb összefüggésrendszerben, ahol a szétválás nem predesztinál minket semmire, mi döntjük el, hogy ezt átmenetinek, vagy kőbevésetten véglegesnek értelmezzük-e a jövőben. Ha valami eltört, akkor ki kell dobni! (érzékenyebb lelkűek szerint: el kell temetni) Általában csak idáig terjed a társadalmi szinten terjengő bölcsesség. Miért fejezzük be ezzel a mondatot? Igen, temessük el együtt és utána alkossunk helyette valami újat (szintén együtt).

Néhányan, főleg a fiatalok, a „szakítunk-összejövünk” játékkal mintha egyfajta kötődési készséget csiszolnának és próbálnának elsajátítani. Vannak, akik az út kiadását és az újbóli belevágást játszmaelőnynek kezelik. Azonban a fentebbi, kötetlenebb, már-már lazának tűnő hozzáállásom korántsem jelenti azt, hogyha mi dönthetjük el hogyan állunk az újrakezdéshez, akkor felelőtlenül dobhatjuk ki a másikat akkor, amikor épp úgy kívánja kedvünk. Én kifejezetten ellenzem ezt, ugyanis ez kicsit olyan, mint az orosz rulett. Az a pisztoly egyszer elsülhet. Egy idő után a kiszolgáltatottabb fél feje fölött már ott fog lebegni stresszorként a mikor csap belém újra a villám kiszámíthatatlan érzése és ennek következtében akár csökkentheti a kapcsolatba való invesztálását, elégtételt vehet a kipaterolásért, valamint egyre elkerülőbben viszonyulhat a kötődés szorosságához, hiszen érthető: nem kíván újból és újból megsérülni.

Pontosan emiatt, tanácsadások során én mindig arra kérem klienseimet, hogyha forgatják is a fejükben a különválást, csak akkor mondják ki ezt a döntést, ha tényleg biztosak benne, ha nem, akkor kérjenek időt a gondolkodásra, az egyedüllétre, mivel ehhez mindkét félnek joga van.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu