Amikor a veszekedés építheti a párkapcsolatot

A napokban interjúvoltak meg arról, hogy mit gondolok a párkapcsolaton belüli veszekedésekről, annak létjogosultságáról, nélkülözhetőségéről. Még engem is meglepett az az információ, amit egy amszterdami lap (De Telegraaf) jelentetett meg. Eszerint, napi szinten átlagosan 40 percet veszekszenek a párok és évente 135 alkalommal szólalkoznak össze. Nem tudom, hogy az idézett kutatásban hogyan definiálták a veszekedést, mint olyat (milyen paraméterek alapján mérték), de az adat kellőképpen felcsigázott ahhoz, hogy készítsek róla egy saját, kissé populárisabb hangvételű irományt.

Nem vagyok veszekedésellenes. Ha őszintén magamba nézek, időnként kifejezetten türelmetlen, vehemens, elefánt a porcelánboltban stílusú férfiként vagyok csak képes funkcionálni, ami magával hozza az ebből eredő konfliktusokat is. Nem veszekedésmentes az életem, de szerencsére nem is rendszeresen művelem ezt a műfajt. Az agressziót ettől függetlenül helytelenítem egy társkapcsolatban, főleg akkor, ha a férfi él, vagy inkább visszaél vele.

Temperamentumban is elképesztően különböznek egymástól az emberek. Még egyesek kifejezetten élveznek egy olaszos, tányércsapkodós perpatvart, mások már a felemelt beszédhangtól is összerezzenek és nagyon komolyan megbántódnak. Ismerek kapcsolatokat, ahol hangos szó még nem hangzott el és teljesnek mondható az együttélés, máshol ez a „nyugalom” pont a kimondatlan konfliktusok következményeként előállt „egymás mellett” élést jelképezi. Vannak párok, akiken azt látom, hogy a veszekedéseket önmagukért művelik, még egyesek igen lényeges információkat osztanak meg egymással egy-egy kemény összeszólalkozáskor.

Ezzel együtt van pár szempont, ami alapján megvizsgálva a veszekedést, úgy gondolom, hogy az kifejezetten jótékony hatással lehet a párkapcsolatra. Hogy csak néhány példát említsek:

1. A veszekedés segíthet az intimitás elérésében: nem, nem gondolom, hogy ezzel biztosan tönkretesszük a szerelem idilliségét és tiszteletlenséget tanúsítunk egymás iránt, mert, hogy ez nem „méltó”, ahhoz a légkörhöz, amit ápolni próbálunk. Bizonyos témák „leharcolatlansága” véleményem szerint sokkal nagyobb gondokat okozhat egy kapcsolatban (pl. elhidegülést), miközben pár heves szócsata akár a felek egymásért és a kapcsolatukért való küzdelméről árulkodva még építheti is a szövetséget.

2. A veszekedés javíthat a szexuális együttléteken: ha mást nem is, de a kibéküléses szex műfaját bizonyára nem egy ember ismeri, ami nagyiparban végezve nem hinném, hogy túl gyümölcsöző hatásokkal jár, időnként azonban fűszerezheti a tartalmas mindennapokat.

3. A veszekedés jelezheti a távolságot, valamely probléma súlyosságát: egy keleti bölcseletben olvastam, hogy az igazán egymáshoz közel álló emberek (lelki szinten értem) halkan beszélnek a másikkal. Akik kiabálnak, azok valamilyen szinten eltávolodtak (általában egy szükséglet szerencsétlen kifejeződése eredményeként), így kiderülhet, hogy mik is valójában ezek a nem kommunikált igények.  

Ha már nem tudunk megállni a tárgyilagos viták szintjénél, akkor is fordítsunk figyelmet néhány alapvető szabályra.

1. Az agresszió, a becslő, obszcén minősítés és a másik kiszolgáltatott helyzetbe való juttatása tilos: igen, ennyi tudatosság legyen bennünk, hogy bizonyos eszközök alkalmazása nem mérlegelés kérdése, hanem egyszerűen NEM MEGENGEDETT (legalább kétszer aláhúzva), főleg nem akkor, ha ezzel már nemcsak érzelmi, hanem jogi kategóriákat is érintünk.

2. Tanuljuk meg a kibékülés tudományát is: igen, ha úgy érezzük, hogy a közös megküzdési repertoárunk részét képezi néhány indulatos szóváltás is, akkor ne álljunk meg itt, dolgozzunk ki stratégiát arra is, hogy képesek legyünk megbocsátani, illetve a másiknak is könnyebbé tegyük a megbocsátás feladatát. Ez lehet ritualisztikus is, az alapján mérlegelve, hogy kinek mi segít igazán.

3. A veszekedés ne a veszekedésért legyen: valamin kirobbant az a bizonyos konfliktus. Ha nem is feltétlenül azon, amin egyébként viaskodunk, akkor se arra törekedjünk, hogy előszedve minden régi sérelmünket, öncélúan büntetni kezdjük a partnert, átformálva egyfajta játszmává a felállást, hanem inkább azt tartsuk szem előtt, hogy hogyan tudnánk kölcsönösen „helyzetbe hozzuk magunkat” és a tárgynál maradva megfogalmazni a hangos szavak mögötti valós fájdalmakat azzal az intenzitással, ahogy előtörtek.

Szerintem a veszekedés nem a világ vége. Jómagam is vettem már benne részt. Erre kapcsolatot építeni véleményem szerint nem lehet, de megijedni sem kell tőle. Emberek vagyunk, indulataink, ösztönös dühünk kitörhet belőlünk, ez még nem jelenti a kapcsolat végét, hiszen, ha elég elkötelezettek vagyunk egymás iránt, akkor hosszú távon mindez akár még valódi előremozdító energiaként is elkönyvelhető lehet. Nem egyszer szembesültem azzal ismerőseim körében, hogy az igazi érett és felnőttes „megbeszélés” egy fájdalmas, ugyanakkor őszinte veszekedés után tudott csak bekövetkezni, mert akkorra álltak elő a tudatosulásnak a felelősségvállaláshoz szükséges feltételei.

Írta: Lázár Gergely

Forrás: www.randidoctor.hu