Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Csak a pozitív tulajdonságokat keressük leendő párunkban?

 
Van egy ideál, akarom mondani elképzelés (talán kollektív meggyőződésnek is nevezhetném), amely abba az irányba viszi a gondolkodásunkat, hogy bármilyen cselekvés, amit komolyabb energia befektetésével, költségesen végzünk (a hétvégi kanapén való fetrengés és sorozatnézés természetesen nem ide sorolandó), akkor értelmes tevékenység, ha az eredője pozitív.

Tehát, nem azért járok edzeni, hogy egészségtelen legyek, nem jógázok amiatt, hogy még stresszesebbnek érezzem magam és persze nem dolgozom annak érdekében sem, hogy aztán még a maradék pénzem is elvegyék. Nyerni szeretnénk a döntéseinkkel.

Ennek analógiájára mondhatnánk, hogy olyan partnert keresünk, aki alapvetően pozitív tulajdonságokkal bír (ha már annyi időt eltöltünk a párkereséssel, randizással, stb.), olyanokkal, amik nekünk is nyereségesek lehetnek (bármilyen furcsán is hangzik, de a párkapcsolat szerintem sem egy jótékonysági intézmény). Ha listát készítünk (bár önmagában ezt kevésnek tartom a megfelelő társ kiválasztásához), oda sem azt írjuk, hogy olyan férfit/nőt akarunk, aki alapvetően erőszakos, önző, merev és képtelen figyelembe venni a szempontjainkat egy kényes élethelyzetben (de mintha mégis időnként erre utaznánk).

A párterápiáknál használják például az „imágó” nevű kifejezést, ami körülbelül annak a partnerideálnak az összesítő fogalma, amit gyerekkori gondozóink pozitív és negatív tulajdonságaiból alkotunk meg saját magunknak. Ilyen lenne a „nagy Ő”, mondhatnám. Nem teljesen hiszek abban, hogy kizárólag ez vezet bennünket a társ kiválasztásában, azonban az már számomra is feltűnt, hogy mintha lenne egy ki nem mondott vágy bennünk akkor, mikor olyan valaki mellett tesszük le a voksunkat, aki valamilyen vonását, vagy tulajdonságait illetően fájdalmat, sérelmeket okoz nekünk. Ebből én ezt szoktam ilyenkor kiolvasni (lehet, hogy bizarr lesz a magyarázat, de talán érthető):
„Sérült vagyok és pont egy olyan valakitől tudom elhinni, hogy OK vagyok, aki pont úgy tudna bántani, ahogy az nekem a legjobban fájna. Ha megváltozol, akkor végre begyógyíthatom egy gyerekkori sebem (mondhatnám úgyis, csak abban a világban lehet meggyógyulni, amiben megsérültünk).”

A lényeg nem az, hogy csoda történjen a másikkal és kiforduljon önmagából, hanem, hogy képessé váljon arra, hogy PONT Ő adja meg nekünk azt, amit esetleg korábban nem kaptunk meg, és amire vágytunk volna (hiszen csak ő képes a varázslatra, mivel az ő általa teremtett atmoszféra ismerős a számunkra).

Bármilyen furán is hangzik, de az utóbbi időben azon gondolkodtam el, hogy ez szerintem lehetséges. Amikor teljesítményközpontúan fogjuk fel a randevúzásokat és „mindent megteszünk” a sikerért, akkor könnyen meglehet, hogy elfelejtjük: nem feltétlenül csak a pozitívumok miatt lehetünk kelendőek (természetesen a tanácsom nem az, hogy kezdjünk el akkor „bántóan” viselkedni, inkább az elfogadás azt illetően, hogy ez egy olyan faktora ennek a történetnek, amit nem feltétlenül tudunk befolyásolni).

Hogy lehet ezt létrehozni?

Vagy intelligenciával, egyéni önmegismeréssel, ha párkapcsolatban élünk, akkor akár párterápiával is (Harville Hendrix családterapeuta pontosan ezt a hitvallást követve, hasonló esetekkel találkozik a praxisában). Mondtatnám úgyis, hogy semmiképp nem elvetendő gondolat az, hogy, aki „szívatja” magát, annak esetenként célja van ezzel a „kitartó önsorsrontással” és lehet mögötte pozitív szándék is.

 
Írta: Lázár Gergely
Forrás:
www.randidoctor.hu