* common.systemMessage *
Rendben
Mégsem
Írta: Verticordia , dátum: nov 14, 2014 , rovat: Párkeresés | 0 komment
Veletek előfordult már, hogy késő éjjelig csevegtetek valakivel, reggel meg az első dolgotok volt megnézni, hogy írt-e? Felgyorsult-e már a szívverésetek attól, ha számos olvasatlan levél gyűlt össze a társkeresős postaládátokban, csekkoltátok-e öt percenként, hogy a legújabb flörtalanyotok online van-e, és esetleg mással levelez-e éppen? Éreztétek-e már, hogy a társkeresőn több időt töltötök, mint munkával? Arról már nem is beszélve, mert ez ugye senkivel nem fordul elő, hogy munka helyett is társkeresőztök?
Mondjuk ki kertelés nélkül: ami jó, arra rá lehet szokni. Sőt, nem is nehéz rászokni. A netes társkeresés pedig tud nagyon izgalmas és üdítő lenni – persze nem mindenki számára és nem minden fázisban az. De vannak olyan elemei, amelyekre esetleg rászokhatunk.
Hiszen látszólag, és nem csak látszólag nagy a választék és egy bizonyos szemszögből nézve akár még úgy is tűnhet, hogy miénk a világ… Ha nem jön be az egyik, mindig van másik, sose fogynak el a jelöltek, a profilok, a levelek, a flörtök… A társkereső bármikor elérhető, nem zár be, nincs ünnepnap és nincs pangás, lehet, hogy a legvalószínűtlenebb időpontban tűnik fel valaki, aki ugyanúgy nem számított ránk, mint mi rá, és egyik pillanatról a másikra elindulhat életünk nagy története. Vagy csak egy kis, 10 perces flört… Ki tudja.
Az, akinek sikere van a netes társkeresés bevezető fázisaiban, úgy mint első kapcsolatfelvétel, levelezés, a másik figyelmének felkeltése, randizás, második randi elérése, és egészen belerázódik a műfajba, érezheti úgy, hogy neki ez nagyon megy, és nem szeretné abbahagyni. Akkor sem, ha talált olyan partnert, aki tulajdonképpen megfelel neki. Hiszen ki tudja, nem talál-e még jobbat, még szebbet, klasszabbat, neki valóbbat…
De rá lehet szokni a puszta profilnézegetésre is, ha valaki ebben éli ki magát, vagy azzal szórakozik, hogy leveleket küldözget, akár érdeklik a jelöltek, akár nem… Vannak társkeresők, akik tulajdonképp nem keresnek társat, csak beszélgetni szeretnek, és ellébecolnak valamilyen online felületen, léteznek olyanok, akik egyik hódításukat könyvelik el a másik után, és akadnak, akik szívvel-lélekkel mennek bele minden egyes történetbe, de nem sikerül nekik az áttörés és már megint ott találják magukat a startnál…
Sokan sokféleképpen szokhatnak rá a netes társkeresésre, és némelyekből függő is lehet – egy időre. A függőség olykor évekig tart, de a tapasztalataim szerint ezek a történetek előbb-utóbb lecsengenek. Legfőképpen persze akkor, ha végre x próbálkozás után megérkezik a befutó, nem a szokásos forgatókönyvet csináljuk végig, hanem azt, ami miatt egyáltalán először regisztráltunk, telitalálatunk van. Ilyen esetben a „lehet, hogy van még jobb csaj/pasi a társkeresőn”-féle gondolatok már nem érdekesek: már nem számít, hányan vannak még a kínálatban. Hirtelen értelmet nyer mindaz a bénázás, amit korábban átéltünk, és már azt se bánjuk, hogy elcseszett randik sokasága van a hátunk mögött.
Persze, nyilván mindig lesz pár ember, aki éppen belepörgette magát a netes csajozásba, egyik randiról rohan a másikra, és állandóan azt lesi, hogy hány levelet kapott, online van-e az ötös számú kedvence és vajon hány levelet kapott az illető másoktól… Olyan nagy baj nem ér bennünket akkor sem, ha egy időre kicsit függővé válunk, amennyiben azért a munkánkat továbbra is rendesen el tudjuk végezni, és nem szakadunk el totálisan a realitásoktól. Figyeljünk a barátainkra, családtagjainkra, vajon ők nem hánytorgatják-e fel nekünk, hogy már csak a neten lógunk állandóan, és a randizáson kívül nem érdekel bennünket semmi más. Ha valóban kialakult egyfajta függés, érdemes tisztában lenni vele és tenni ellene. Persze, ha olyan szintet ért el, ami már zavaró. Ezt belülről nehéz megítélni, úgyhogy kérjük ki azok véleményét, akikben megbízunk.
És tartsuk szem előtt: a társkereső csak eszköz, nem cél. Ha olykor jó játéknak tűnik is, alapvetően azért használjuk, hogy találjunk is valakit, ne csak keressünk.