Köldökzsinórra kötve - távvezérelt kapcsolatok

Fogantatásunktól kilenc hónapig köldökzsinórra vagyunk kötve.

Aztán megszületünk, és a mobiltöltőtől függünk életünk végéig.

Biztos ti is ismertek olyan feleségeket, akik folyamatosan telefonálgatnak a férjüknek, szinte teljesen mindegy, milyen okból, de mintha képtelenek lennének ellenállni a vágynak, hogy ellenőrzésük alatt tartsák őket - akár van okuk a gyanakvásra, akár nem.

Míg egy kapcsolat kezdetén inkább a férfi privilégiuma, hogy telefonáljon (a telefon még mindig más megítélés alá esik érzésem szerint, mint az e-mail vagy az sms), és ha megteszi, az örömünnepnek számít, minél konszolidáltabbá válik a kapcsolat, annál inkább átkerül a telefonálás kezdeményezésének szokása a női oldalra. Mert a nők nagy általánosságban jobban szeretnek telefonálni, és a férfiak csak addig erőltetik a dolgot, amíg hódítási üzemmódban vannak...

Persze nem csak telefonálni lehet - az sms is meglehetősen hatékony eszköz arra, hogy folyton emlékeztessük a másikat a létezésünkre. Az sms ugyanakkor nem kíván azonnali reakciót... Lehet rá később is válaszolni, vagy megfeledkezni a válaszról. (Vagy igazán, vagy csak úgy tenni, mintha megfeledkeztünk volna.)

De az ellenőrzésnek sokkal hatékonyabb terepe a közösségi háló használata: ha arra megy ki a játék, hogy mindig tudjuk, mit csinál a partnerünk (legalábbis abban a hitben ringathassuk magunkat, hogy mit csinál), akkor - amennyiben gyakori használója a közösséig hálóknak - könnyű nyomon követni.

A kérdés az, hogy jó dolog-e, ha állandóan kapcsolatban akarunk lenni a kedvesünkkel. Mikor jó, mikor nem? Hol van az a pont, amikor el kell gondolkoznunk arról, hogy tanácsosabb lenne leállnunk? Le tudunk állni egyáltalán, vagy elhatalmasodott rajtunk az ellenőrzési és kommunikációs mánia? Belegondoltunk abba, hogy a partnerünk ezt hogy viseli? Hogy miért érezzük úgy, hogy mindenütt fognunk kell a kezét, és, hogy ez többet árul el rólunk, mint róla?

Ha mindketten szerelmesek vagyunk, és a közeledni vágyás kölcsönös, hasonló intenzitású, akkor nincs semmi gond azzal, ha gyakran érintkezünk napközben is... Bár ilyenkor is fontos tudatosítani azt, hogy nem mi vagyunk az univerzum közepe, és a kedvesünknek más dolga is van. (Itt aztán nagy problémát jelenthet, ha a partnerek egyike nagyon nem ér rá, a másik meg nagyon ráér...)

Bizonyos pároknak sokkal nagyobb szükségük van a köldökzsinórra, mint másoknak: ők azok, akik egymást kezét fogják, és nem bírnak ki egy éjszakát se egymás nélkül... Noha a média ezeket a példákat csodálatraméltónak és követendőnek tartja, főleg, ha még idős korban is megfigyelhető, igazából elég infantilis lélekre vall mindkét részről. Mintha a pár nem nőtt volna ki a gyerekkorból, és miután megtalálta azt az embert, akibe bele lehet így kapaszkodni, el se engedi többé. (Persze, ha ez mindkettejük számára boldogság, akkor nincs vele semmi baj, kivéve, ha az egyik fél sokkal előbb meghal, mint a másik, mert az ilyen emberek nem képesek talpraállni. Idősebb korban hajlamosak nagyon hamar utána halni a férjüknek/feleségüknek.)

De nem mindegyikünk ilyen, és nem is lenne jó, ha mind ilyenek lennénk. Ha egy nagyon függni vágyó partner olyasvalakibe szeret bele, aki a maga részéről egyáltalán nem tud és nem akar ilyen mértékben függni, állandó problémaforrást jelenthet ez az ellentét. A függő partner rátelepedhet a függetlenebbre, aki nehezen fogja viselni ezt , a számára fojtogató vágyat, hogy mindig rendelkezésre álljon és mindig kedve legyen kommunikálni.

Ha kettejük között erős a szerelem, és a függetlenebb partner nem menekül el a kapcsolatból, akkor megmarad a kapcsolatnak ez a dinamikája, és később, amikor már élesebben látják egymás hibáit, nem vakítja el őket annyira a kezdeti lelkesedés, valójában egyikük sem lesz sose elégedett: a függő partner sosem fogja biztonságban érezni magát, akármennyit is kontrollálja a társát, a függetlenebb partnernek meg az idegeire fog menni az állandó telefonálgatás, sms-ezés, és a valószínűsíthető számonkérések...

A függő partner persze mindezzel azt is sugallja a függetlenebbnek, hogy ő nem bírja ki, ha szakítanak vele. Van, akit éppen ez a sugallat késztet menekvésre, mert nagyon finom antennákkal rendelkezik az érzelmi zsarolás kiszűrésére, és abban a pillanatban, hogy ilyet tapasztal, már ki is hátrál a kapcsolatból. De van, akit éppen ezzel lehet lépre csalni: csakhogy az ilyen kapcsolatból sosem lesz igazán egyenrangú partnerség.

Márpedig a boldog kapcsolat egyik ismérve az egyenrangúság. Szó se róla, működni tud az alá-fölé rendeltség is, működik a megfélemlítés vagy az érzelmi zsarolás, de rengeteg keserűséget okoz mindenkinek. Hiába uralkodik valaki valamilyen módon egy kapcsolatban, és hiába tűnik úgy, mintha kezében tartaná a gyeplőt, attól még nem lesz se boldog, se elégedett. Sőt, az ilyesmi hosszú távon egészen el is mérgesítheti a kapcsolatot.

Érdemes tehát már az elején mérlegelni, hogy nem visszük-e túlzásba a telefonálgatást és az sms-ezést, nem telepszünk-e rá a kedvesünkre. Ha olyan visszajelzéseket kapunk, amelyek alapján sejthető, hogy neki ez nem esik jól, érdemes átgondolnunk, hogy vajon miért olyan sürgető bennünk az igény a folyamatos visszajelzésre. Lehet, hogy nem a partnerünkkel, hanem saját magunkkal van bajunk, bizonytalannak, elveszettnek érezzük magunkat, ha nincs mellettünk, vagy épp mással foglalkozik. Ezen tudunk változtatni, ha megvizsgáljuk, miért érezzük magunkat így. Akár szakember segítségét igénybe véve.