Hogyan élünk távkapcsolatban?

Egyre több párról van tudomásom, akik távkapcsolatban élnek, és nem csupán pár kilométer választja el őket, hanem akár egy óceán is. Hónapokig nem találkoznak, csak nagyritkán engedhetik meg maguknak, hogy meglátogassák egymást. Nem egy olyan házaspár ismerősöm is van, ahol már gyerekek születtek és a szülők egyike (jellemzően a külföldi apa) továbbra is a családtól távol tölti az év egy jelentős részét.

A távkapcsolat generációról generációra nagyon másképp nézhet ki. A szüleink nemzedékében például előfordult, hogy egy férfi kivándorolt valahova messze és csak évente egyszer jött haza, közben a gyerekeket az asszony látta el és jó, ha hetente egyszer telefonáltak, olykor levelet is váltottak. Én már úgy éltem távkapcsolatban, hogy volt ugyan internet és e-mail, de még netkávézóba kellett menni, hogy elolvashassuk, mi érkezett, az pedig legalább olyan körülményes volt, mint postán küldeni a kézzel írott leveleket.

Aztán már otthon is lett számítógépünk és először betárcsázós, majd szélessávú internetünk, de még mindig szó sem volt arról, hogy állandóan kapcsolatban álljunk egymással, telefonálni drága volt, ha otthon nem volt készülék, akkor a postára mentünk vagy fülkéből kártyával hívtuk egymást (esetleg a költségek kontrollja miatt is, mert ha a kártyáról elfogyott a kredit, akkor véget kellett vetni a beszélgetésnek).

Később az internet a mobilokra és a zsebünkbe költözött, írott üzeneteket kezdtünk küldözgetni, emlékszem, mikor először lett mobilom, fantomrezgéseket éreztem a táskámban, mert annyira új volt az állandó elérhetőség. De még mindig meglehetősen korlátozott volt a kapcsolattartás, voltak anyagi és terjedelmi akadályok. Lassan, észrevétlenül kúszott a dolog abba az irányba, ahol most tartunk…

Középkorúként egy kapcsolat nálam még mindig úgy működik, hogy e-mail-eket váltok, csetelek és egy-egy órát telefonálok a barátommal, de például nem érzem szükségét a videócsetnek. Igaz, hogy nem klasszikus távkapcsolatban élek, heti párszor találkozunk is, talán, ha hónapokig nem látnánk egymást, akkor a videócsetre is igényt tartanék, de inkább idegenkedem tőle.

Fiatalabb ismerőseimnél azonban olyanokat is látok, akik minden otthon töltött pillanatot megosztanak egymással: a laptopok vagy telefonok bekapcsolt kamerával akkor is működnek, ha a tulajdonosaik alszanak. Nappal nem számít, hogy éppen szólnak-e egymáshoz vagy sem, olyan, mintha egy lakásban tartózkodnának. Sőt, talán egy lakásban tartózkodva nagyobb lehet olykor a privát szféra, mint ebben a rendszerben, hiszen bármelyik lakásba érkezhet bárki kívülről, aki esetleg nincs tudatában annak, hogy őt többezer kilométer távolságból hallják (és olykor látják is).

A távkapcsolat tehát a ritkás, sporadikus, ünnepnek számító együtt töltött pillanatokkal szemben ma egyesek számára folyamatos jelenlétté vált: a pár bármely hétköznapi pillanatát megoszthatja egymással, és talán még nagyobb arányban látnak bele egymás életébe, mint azok, akik nem élnek távkapcsolatban és fizikailag is sokat találkoznak.

Bármennyire is jónak tűnik ez az állandó online együttlét, együtt jár egyfajta folyamatos kontrollal, azzal az érzéssel, hogy viselkednünk kell, hiszen a párunk lát bennünket. Mivel pedig a fizikai érintés nem lehetséges, nem tudunk összebújni, az együttlét illúziójával együtt jár a frusztráció is. A valódi térben egy pár sokmindent fejez ki gesztusokkal, érintésekkel, olyan mozdulatokkal, amelyeket csak három dimenzióban lehet igazán észrevenni. Miközben a párunk folyton ott van velünk virtuálisan, talán a varázs is megkopik, hiszen a távolság egyszerre intim közelség is, de a feloldódás lehetősége nélkül.

És mi történik a távkapcsolatban élő párral, mikor végre együtt lehet a kedvesével? Akkor minden percet ki kell használni, hiszen olyan kevés az idő, ilyenkor félre kell dobni munkát, barátokat, kedvteléseket… A távolság és a ritka közelség váltakozásában mindig felmerül a kétely is, hogy meddig lehet ezt bírni, meddig érdemes? Főleg, ha a kapcsolat hosszú távú, már évek óta tart… Egy olyan házasság meg, amely sokáig távkapcsolatként működött, egyenesen pokollá is válhat, mikor a felek végre összeköltöznek és kiderül, hogy valójában nem is jönnek is egymással, csak a távolság szépítette meg a dolgokat.

Valószínűleg senki nem tervez eleve azzal, hogy ő majd távkapcsolatban szeretne élni, de olykor úgy alakul az élet, hogy ez lesz belőle. Van, akinél csak átmenetileg, és van, aki még 20 év házasság után is ebben a kettősségben létezik. Az intimitás hiánya mellett a legnagyobb kihívás egyébként az, hogy nem segíthetünk egymásnak, ha baj van, betegek vagyunk vagy épp akkor születik gyerekünk, amikor a férjnek, barátnak a távolban kell tartózkodnia. A távkapcsolatban élő nő, aki így vállal gyereket, kénytelen mások segítségére támaszkodni…

Vagyis a távkapcsolat nagyon sok olyan kihívás elé állítja a feleket, amelyekkel mások nem kénytelenek szembenézni. Nagyon alaposan fontoljuk meg, hogy mi mennyire vagyunk ilyesmire alkalmasak!