Ki kíváncsi a partnere valódi énjére?

Az, hogy valakit valaha is teljesen megismerhetünk, természetesen illúzió. Főleg, ha belegondolunk, hogy még magunkat sem ismerhetjük meg teljesen. Van a személyiségünknek egy olyan része, amelyről mások tudnak, mi pedig nem, és van olyan része is, amelyről senki sem tud, sem mi, sem más, mégis létezik.

Ha lila ködnek tűnik ez a bevezető, akkor nézzük kicsit részletesebben.

Az általunk és mások által egyaránt ismert dolgok területét arénának nevezik: ezek közé tartoznak olyan alap adatok, mint a név, megjelenés, a nyilvánosság előtt felvállalt kötődések, munkakapcsolatok. Vagyis a felszín… Az én számára ismert, de mások előtt rejtve maradó dolgok, gondolatok, titkok az egyén zárt világához tartoznak: mindenkinek vannak ilyen rejtegetnivalói, nem kell ahhoz sem machinátornak, sem notórius hazudozónak lenni, hogy bizonyos gondolatokat sose mondjunk ki és írjunk le.

Ez a két terület, aminek nekünk magunknak rálátásunk van. De létezik olyan terület is, amelyet mások látnak bennünk, mi pedig vakok vagyunk rá… Mondjuk, mert önvédelemből nem akarjuk tudomásul venni, hogy milyen idegesítő jellemvonásokkal is rendelkezünk. Persze ez a vak terület teljes káosz, hiszen minden, rólunk bármi is gondoló ember gondolhat egészen mást… És mi csak a legritkább esetben tudjuk meg, hogy mit gondolnak. De ide tartozhat olyan információ is, amely ránk vonatkozik, de eltitkolják előlünk. (Mondjuk súlyos betegségünkről nem a valóságnak megfelelően tájékoztat az orvos...)

A negyedik dimenzió a se általunk, se mások által nem látható dolgok sötét oldal, ami nem arra utal, hogy csupa negatívum rejtőzne ott: egyszerűen senkinek fogalma sincs, hogy mi van még bennünk. Olykor egy-egy tragédia, speciális helyzet nyomán derül ki, hogy ilyenek vagy olyanok is tudunk lenni (például önfeláldozó hősök vagy gyáva kukacok).

Az alábbi ábrán könnyebben is átlátható, hogy miről beszélünk.

A Johari-ablak (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Johari-ablak)

Miért is írtam le mindezt? Mert egy párkapcsolatban a hozzánk legközelebb álló emberről is csak sokkal kevesebbet tudunk, mint ami benne van. Persze nem csak azt fogjuk tudni, amit a munkatárs, az ismerős, a távoli családtag, az az aréna, amit mi átlátunk, azért sokkal nagyobb lesz, és sokkal kevésbé nyilvános… De a zárt parcella minden részlete nekünk se fog megnyílni, és ezért nem haragudhatunk: senkit nem ismerhetünk meg a maga teljességében, még akkor sem, ha az illető igyekszik teljesen egybeforrni velünk.

És a partnerünk se fog tudni mindent, amit róla gondolunk, amit belőle látunk, egyrészt, mert vannak megfogalmazhatatlan dolgok, érzések, képek, másrészt, mert a tapintat a jó kapcsolat elengedhetetlen része: nem is kell minden egyes negatív gondolatot közölni egymással.

Amikor feltesszük a kérdést, hogy ki kíváncsi a partnere valódi énjére, akkor elsősorban annak a szeletnek a tágításáról vagy szűkítéséről beszélünk, amelyet itt aréna névvel illetünk. Vajon mennyire akarunk mélyre menni, és mennyire ragaszkodunk a szerelmünkről alkotott ábrándjainkhoz, amelyeknek legtöbbször semmi közük nincs a valódi személyiségéhez?

Mikor beleszeretünk valakibe, első körben általában a róla szőtt fantáziánkba szeretünk bele – ez legfeljebb akkor nincs így, ha az illetőt már nagyon régen ismerjük, és csak hosszas barátság után jön meg a szerelem. Akkor már eleget tudunk róla ahhoz, hogy ne egy ábrándképet hajkurásszunk. De a megismerkedés után nem sokkal bekövetkező rajongás a saját képzeletünkből táplálkozik elsősorban, nem a valóságból.

Minél jobban ragaszkodunk a képzeletünk teremtette alakhoz, amely szükségképpen sematikus, annál kevésbé állunk készen arra, hogy az imádott nő vagy férfi személyiségével szembesüljünk. Szortírozzuk az információkat: ami nem illik a képbe, azt félredobjuk, nem veszünk róla tudomást, ami viszont a fantáziánkhoz igazodik, azt felnagyítjuk, a valóságosnál tökéletesebbnek állítjuk be.
Aki megreked ebben a fázisban, azt később hatalmas csalódás fogja érni, hiszen a fantáziát nem lehet örökké fenntartani (csak akkor, ha nem jön létre valódi kapcsolat): a tökéletes lényről szükségképpen kiderül, hogy ember, és kisebb-nagyobb mértékben különbözik attól, amit mi gondoltunk róla.

A kérdés ilyenkor, hogy készek vagyunk-e elfogadni a valóságot is, vagy maradunk a felszínen: a kapcsolatunk sose lesz közeli, soha nem fogunk mély beszélgetésekbe bocsátkozni, és ha már megszoktuk egymást, azt feltételezzük, hogy mindent tudunk a másikról, mert az arénát már láttuk (már amennyit láttunk belőle), a többinek a létezéséről pedig nem akarunk tudomást venni…
Elsősorban nők szoktak arra panaszkodni, hogy a férjük, barátjuk nem is látja őket, fogalma sincs, kik ők, miket gondolnak és ha beszélgetni próbálnak vele, kitérnek a közeledés elől. Így lehet tökéletes idegenként egymás mellett élni. Rengeteg házasság működik így, olykor még egyesek azt is gondolják, hogy ennél többre nincs is szükség, a nők csak elégítsék ki az intimitás iránti igényüket a barátnőikkel meg a gyerekeikkel. A férfiak meg tagadják, hogy a szexen kívül más intimitásra is vágynának…

Vajon megelégszünk-e ennyivel, vagy többre vagyunk kíváncsiak?