Mered kritizálni a partnered? És ő téged?

Nincs olyan kapcsolat, amelyben ne lenne szükség kritikára. És nincs olyan kapcsolat, amelyben ez könnyen menne. Akár férfi-nő viszonylatban, akár gyerek-szülő, főnök-beosztott, barát vagy haver az, akivel problémánk van, a kritizálás mindig neuralgikus pont. Ahol hierarchia van, tehát az egyik fél több hatalommal rendelkezik, mint a másik, az előbbi könnyen belecsúszik a piszkálgatásba, míg az, aki ki van szolgáltatva, nagyon meggondolja, hogy meg merjen-e szólalni egyáltalán. 

A párkapcsolatban elvileg egyenrangúak a felek, de a valóságban ez nagyon ritka. Ha megfigyeljük őket, könnyű kideríteni, ki dominál: az, aki simán megfogalmazza a kritikát, nem óvatoskodik. Olykor a férfi az, de nagyon sokszor a nő. És a társadalom hozzáállása körülbelül annyi, hogy ha egy férfi durván kritizál egy nőt, az abúzus, ha fordítva történik, az vicces, mert a férfi úgyis megérdemli. (Azon kívül papucs, ha így lehet vele beszélni.)

A verbális bántalmazás női áldozatát sajnáljuk, a férfit meg lesajnáljuk. (Biztos nem mindenki áll így hozzá, de a többség igen.) 

Miért is van ez így? Mert hozzászoktunk, hogy már a kisfiúk is állandóan sértegetik egymást, és látszólag meg se kottyan nekik (vagy, ha igen, akkor embereljék meg magukat és ne siránkozzanak, mint a lányok), a nőkkel viszont csínján kell bánni, ők rosszul viselik, ha megbántják őket. És csak egy férfiatlan férfi vetemedik arra, hogy lányokat, nőket bántson a szavaival.

Valójában a nők sokkal profibban tudnak verbális agressziót kifejteni, mint a férfiak. Persze itt nem arról van szó, hogy ötletesebben káromkodnának: ők a férfiak gyengéjére tapintanak, és azt támadják. Ez most durva általánosításnak tűnhet, de én magam is tapasztaltam, hogy olyan alaposan és profin megbántani, mint nőtársaim, férfiak sose tudtak. A nők ráadásul nem nyíltan agresszívek ilyenkor, lehetnek közben mézes-mázosak, és csomagolhatják a sértést úgy is, hogy az áldozat azt se tudja, miért fáj. 

Mindezt azért írtam le, mert így világosabb, miért is kapnak párkapcsolaton belül sokkal több kritikát a férfiak, mint a nők. Mivel a férfiak tudják, hogy sértegetés terén legtöbbször a nők viszik el a pálmát, és mivel azt nevelték beléjük, hogy egy nőt bántani aljas dolog (tudom, léteznek bántalmazók, de ők a kivétel, nem a többség), meg egyébként is hozzáedződtek a durva kritikához, inkább elviselik a piszkálódást, lenyelik a bántó szavakat. 

Nyilván nem mindegy, milyen stílusban érkezik a kritika: mert úgy is elő lehet adni, hogy ne fájjon (annyira). De a partner civilizált kritikájának módját tanulni kell, és csak akkor lesz sikeres a dolog, ha nem csak én fejezhetem ki negatív véleményemet, hanem a másik is. Mégpedig anélkül, hogy azonnal lesöpörjük a másik meglátását és ellenségessé váljunk. 

Hányszor hangzik el egy elromlott kapcsolatban, hogy a másik miért nem szólt, ha valami nagyon zavarta... De legtöbbször azért nem szólt, mert nem mert. Mert sejtette, hogy attól semmi nem lesz jobb, viszont ő rosszabbul jár. Sok ember túlélésre játszik a kapcsolatában. Könnyebbnek ítéli, ha kibírja azt is, ami negatív, ami zavaró, mert nem hisz benne, hogy bármi pozitív irányba változhatna. 

Persze olyan is van, hogy az egyik partner próbálkozik a konstruktív kritikával, de állandóan lepattan, és attól némul el: elkönyveli magában, hogy semmi értelme az egésznek. 

Ráadásul a nők minden sérelmet számon tartanak. Ahogy valahol olvastam, pontozzák a férfiak viselkedését. És a pontok nem évülnek el. Minden egyes szanaszét hagyott ruhadarab, el nem mosogatott edény, ki nem vitt szemetes, meg nem javított háztartási gép felkerül a listára. Akkor mérgesedik el a helyzet, mikor a nő már nem szól semmiért, csak gyűjti a pontokat magában. És már elhatározta, hogy kilép a kapcsolatból, csak még meg kell szerveznie, hogy pontosan hogyan. 

Ilyenkor később a férfiak nagy kerek szemekkel néznek, hogy ők nem sejtettek semmit, hogy azt hitték, minden rendben... Bár már abból rájöhetnének, hogy semmi sincs rendben, hogy elmarad a szex, mert a nők azzal nem tudnak lefeküdni, akire ennyire haragszanak, és aki ilyen sok feketepontot gyűjtött már össze. 

A kritika megfogalmazása tehát sarkalatos pontja a párkapcsolatnak, mert ha nem mondjuk ki, mi nem tetszik, az felemészt, ha meg kimondjuk, akkor könnyen megeshet, hogy csak ellenkritikát kapunk, megértést nem. 

Ahhoz, hogy az egész működjön, meg kell tanulnunk elviselni és átgondolni a bennünket érő kritikát (mennyire jogos, miért gondolja úgy a partner, hogy ez probléma), illetve úgy tálalni a saját negatív véleményünket, hogy az ne váltson ki azonnal védekezést. Vagyis kritizálni nem akkor kéne, mikor épp teljesen ki vagyunk akadva, hanem amikor higgadtan tudjuk kezelni a helyzetet.

Nagyon mesterkéltnek tűnik, de a rendszeres megbeszélések bevezetése segíthet ezen. Ha minden második szombat este nyugodtan leülünk és elmondjuk egymásnak, hogy mi nem tetszett az elmúlt időszakban (és persze azt is, hogy mi igen), akkor nagy előrelépést tehetünk az élhető kapcsolat irányába.