Randivonal Blog
Te is társat keresel?
A Randivonal Magyarország legnagyobb online társkereső oldala már 25 éve.
Belépés a Randivonalra:
Senki sem elég jó? Egy társkeresési paradigmaváltásról
Írta: RandiDoctor , dátum: nov 19, 2015 , rovat: Párkeresés | 7 komment
Sokan keresnek fel párkeresési, kapcsolatkialakítási problémákkal. Ezt azért hangsúlyozom, mert ilyenkor a fókusz eltér az általában „szokásos” párkapcsolati kérdésektől, nem arról folyik az eszmecsere, hogy miként is tudná az illető jövendő társkapcsolatát sikeresen felépíteni, hanem inkább maga a megfelelő személy megtalálása jelent komoly és sokszor elérhetetlennek tűnő feladatot az érintett számára.
Néhány ilyen jellegű beszélgetés után figyelmes lettem egy klasszikus és gyakran ismételgetett forgatókönyvbe illő furmányos (a 22-es csapdáját idéző) logikára, ami röviden a következőképpen alakul: „akiknek én kellenék, azok általában nem érdekelnek, viszont, akikkel szeretnék összejönni, azoknak én nem vagyok megfelelő.”
Szeretném most erről a „saját farkába harapó kutyáról” megosztani néhány észrevételemet, melyet ennek a látszólag feloldhatatlan dilemmának a vizsgálata közben tettem, levonva ebből a fejlődéshez szükséges következtetéseket. Nem szakirodalmakra utalnék vissza, hanem személyes megfigyeléseket tennék közzé, melyeken talán már Te is sokat törted a fejed és hasonló válaszokat magad is megfogalmaztál már.
- Mivel a képletünk többszereplős, ezért érdemes nem egyéni, hanem rendszerszinten gondolkodnunk és megvizsgálnunk, hogy miként is kapcsolódik egyik hiedelem, kijelentés a másikhoz.
- A rendszer központi tézise a következő: „valaki nem elég jó”. Hogyha egy kicsit belemélyedünk a korábbi érvelésbe, akkor láthatjuk, hogy az értelmezési keret mindig az „Én”, sosem a „Mi” irányából közelít. ÉN nem vagyok neki elég jó. ÉN nekem nem elég jó a másik. Az a tapasztalatom, hogy az érettebb személyiségű emberek ismerkedéseiket általában a „Mi” szempontjából közelítik meg. Érdekes, hogy náluk ritkábban kerül elő ez a problematika.
- A legtöbbek számára ismert, hogy párválasztási szempontjaink legtöbbje tudattalan. Elképzelhető, hogy azt állítod, „ezt eddig is tudtam”, azonban lehet, hogy még sosem vetetted össze ezt a tényt azzal a viselkedésformával, amit például egy megfelelő állás megtalálása során tanúsítunk (ellenőrizzük, hogy végzettségünknek mi felel meg és mi nem, milyen téren van tapasztalatunk, stb.). Ugyanezt csináljuk randevúzás közben is? Ugye, hogy nem. Hozzáteszem a megfelelő állás megszerzéséhez is szükséges önismeret, hogy ne céltalanul lövöldözve küldözgessük el önéletrajzunkat abban bízva, hogy talán majd valaki felvesz végre minket.
- Ha az előbbi állításból indulunk ki („párválasztási motívumaink nagyobb része tudattalan”), akkor az is evidens, hogy nemegyszer a sérültségeink mentén válogatjuk ki a partnereinket. Hiányok kapcsolódnak ilyenkor hiányokhoz és újra előkerülnek azok a fájdalmak és sebzettségek, melyekkel nem volt még elég időnk vagy alkalmunk találkozni. Nos, valahol ez reprezentálódhat kicsiben már a társkeresés alatt is. Ugyanis, bármilyen sérültségről is beszélünk, az általában mindig feltételez valamilyen önbecsülés szintű alapmeggyőződést, mely magával hozza már a kötődés kutatása során is gyakran hangoztatott „NEM VAGYOK OK” kiindulópontot.
Nézzük most meg ebből a „nem vagyok OK” állításból, hogyan is változik meg korábbi „egyenletünk”.
A másik nem jön velünk össze, mert „nem vagyunk OK-k” (de ő kétségtelenül OK, hiszen pont emiatt nem áll le olyan nem OK alakokkal, mint mi), emellett sóvárogva vágyunk arra, hogy nem OK-ságunk helyett, valamilyen csoda folytán pótlást adjon arra a hiányunkra, melynek átélésén keresztül már OK-nak érzékelhetjük önmagunkat. Mi fakad abból, ha nem jön a válasz? Egy másik tipikus gyakran hangoztatott szokás: az, hogy „nem tudjuk elengedni” ezt a valakit, ugyanis a megélésünk az, hogy az élet egy számunkra rendkívül fontos része általa áramlik belénk.
Hogyan is gyűrűzik tovább ez a „bezzeg, aki velem akarna lenni, az nekem sosem kell” részre? Hát úgy, hogy, ha abból indulunk ki, hogy mi „nem vagyunk OK-k”, akkor ebből következik az, hogy, aki velünk szóba áll: az bizony „nem valami túl nagy szám”. Tehát akár le is értékeljük ezt a személyt, mivel bizonyos értelemben a tükrünkké válik ekkor. Korábban többszörmegtapasztaltam, hogy mikor egy igen sérült kötődési mintájú nőhöz közelítettem egyfajta újdonságot jelentő szeretettel, akkor ő azért „büntetett meg” engem, mert nem szolgáltattam neki az általa már ismert világ kiszámíthatatlan és fájdalmakat előidéző tapasztalatait. Mondhatnám úgyis: „nem kezeltem őt a helyi értékén.”
Cikkem üzenete így a következő: érdemes elgondolkodni azon, hogy a bennünk lévő „nem vagyok OK” meggyőződést, hogyan lehetne átalakítani „OK vagyok-ra” és ennek megtörténte után miként vélekednénk a minket megközelítő korábban érdektelennek tűnő emberekről, összevetve azokkal, akik sosem bántak velünk méltó módon.
Forrás: