Tíz mítosz a szerelemről, amely a tudósok szerint nem stimmel

Sokfélét szoktunk mondani a szerelemről, a párkapcsolatokról, a házasságról, Susan K. Perry kiválasztott ezekből a hiedelmekből tíz darabot, és megvizsgálta, vajon a tudomány jelenlegi állása szerint helytállóak-e. Íme, az eredmény:

1. A szerelem irracionális érzés, vagy szerelmes vagy, vagy sem – nincs köztes állapot

Ha már voltál szerelmes, valószínűleg megtapasztaltad, hogy ez nem így van, de ha kell egy kis külső megerősítés is, akkor Berit Brogaard filozófusra is hallgathatunk, aki ugyancsak azt állítja, hogy az ember lehet szerelmes egy kicsit, nagyon, vagy egyáltalán nem. Sokszor csak később, a kezdeti őrület lecsillapodása után tudjuk megítélni, hogy amit szerelemnek gondoltunk, az mi is volt tulajdonképp. Lehet, hogy csak fellángolás, lehet, hogy érzéki vágy, vagy csak erős barátságot éreztünk. Lehet, hogy csupán igyekeztünk meggyőzni magunkat arról, hogy szerelmesek vagyunk. Ne feledjük azt sem: nincsen általános érvényű definíció arra, hogy mit KELL éreznünk, ha szerelmesek vagyunk, ez teljesen egyéni. Ha létezik is egymillió leírás, tudományos és lírai egyaránt, a mi, személyes tapasztalatunk számít csak igazán.

2. Nem befolyásolhatod, hogy kiszeretsz-e valakiből.

De, megteheted, noha ez kicsit sem egyszerű feladat. De az érzelmeket lehetséges racionális módon befolyásolni – állítja a fent már idézett Brogaard. Ahogy az sem igaz, hogy a beleszeretés végzetszerű, és megállíthatatlan folyamat: mi magunk is jó sokat teszünk azért, hogy megtörténjen. Ha egy ponton úgy döntünk, hogy gátat szabunk neki, arra is képesek vagyunk, csak általában nincs kedvünk és energiánk hozzá. A szerelem akkor jön, mikor érzelmileg készek vagyunk rá, mikor vágyunk utána, noha lehet, hogy ez nem tudatosul bennünk. Épp ezért lovaljuk bele magunkat. De ahogy belemerülünk, úgy ki is ránthatjuk magunkat, persze azt senki sem mondja, hogy ez egyszerű lesz, és nem kell hozzá fakírnak lenni.

3. A szerelmes semmi máshoz nem hasonlító érzéseket él át.

Ha a bennünk zajló hormonális folyamatokat nézzük, akkor a szerelembe esés nem olyasmi, amit semmi máshoz ne lehetne hasonlítani: ha elönt a szerelem, a testünk úgy reagál, mint mikor hirtelen veszélyhelyzetbe kerülünk, és vagy menekülnünk, vagy harcolnunk kell: a kortizol minden mozgósítható energiaforrást aktivál, közvetett módon növeli a vérnyomást és a pulzust, hatására fokozódik az egész test vérellátása. Van, aki drogos állapothoz hasonlítja a szerelmet, a kokain vagy a heroin képesek olyan eufóriát okozni, mint a szerelmi szenvedély. Persze az semmihez nem hasonlítható, hogy mindezt egy másik ember váltja ki belőlünk, főleg, ha mi is kiváltjuk belőle.

4. Az a lelki szenvedés, amit a viszonzatlan szerelem, vagy a szerelem elvesztése okoz, teljesen egyedülálló jelenség.

Brogaard szerint ez sem igaz: ugyanazok a neuronok érintettek a szerelmi bánat esetében, mint más, fizikai vagy érzelmi fájdalmak elszenvedésekor.

5. A megfelelő társ megtalálása csak a szerencsén múlik.

Ha máris regisztráltál egy társkeresőre, akkor valószínűleg eleve nem hiszed, hogy csak a szerencsén múlik, megtalálod-e, akit keresel. A társkeresőn való jelenlét már egy lottószelvény megvételéhez hasonlít, de valójában a lottószelvénynél sokkal nagyobb esélyeket biztosít, ha jól használod a rendszert. Hannah Fry matematikus szerint akkor alkalmazzuk a megfelelő taktikát esélyeink növelésére, ha nem vagyunk válogatósok. Ahelyett, hogy szűkre szabnánk a keresési feltételeinket a kor, a végzettség, a lakóhely, a testalkat szerint, tágítsuk a kört. Sok olyan ember van, aki olyan körből talált partnert, ahonnan sose gondolta volna, egy kis rugalmasság sose árt. Persze azt gondoljuk át alaposan, hogy miből érdemes engedni, és mi az, amihez ragaszkodunk. Viszont semmiképp ne legyünk vaskalaposak: a szerelem megjelenése úgyis megváltoztat majd bennünket, olyan kaland ez, amely tágítja a horizontjainkat.

6. Valószínű, hogy találhatnál jobbat is, mint az aktuális partnered (persze, ha épp van partnered).

Ilyeneket persze inkább azok gondolnak, akik már nem szerelmesek a partnerükbe, vagy soha nem is voltak azok. Hannah Fry szerint az emberek általában korábbi partnerek 37%-át utasítják vissza, mielőtt találnának valakit, akivel hosszabb távon is együtt maradnak – bár mindenki ismer olyan eseteket, amelyekben az első szerelemből lett házasság, meg olyanokat is, akik a sokadik partnernél sem horgonyoznak le, mert azt gondolják, hogy nem ő az igazi. Elviekben a hosszabb távú partner jobban hozzánk illik, mint akiket előzőleg visszautasítottunk, de persze olykor az is lehet, hogy csak nem voltunk elég érettek egy előző partnerhez, vagy kedvezőtlen körülmények között találkoztunk, emiatt nem működött a történetünk.

Túl korán elköteleződni, vagy túl sokáig válogatni is rizikós. Azért szerencsére arra is megvan a lehetőségünk, hogy kilépjünk egy zátonyra futott választásból, ha már nagyon nem működik, de nincs rá garancia, hogy valaha is találunk majd jobbat. Legokosabb alaposan mérlegelni, és nem azzal a tudattal élni, hogy úgyis találnék én jobbat, ha akarnék – mert ebben az esetben annak az embernek, akivel együtt élünk, nem a pozitív, hanem a negatív tulajdonságai kerülnek előtérbe.

7. Megosztani egymással mindenféle, egymással kapcsolatos negatív érzésünket, segít a partnerkapcsolat javításában.

John Mordechai Gottmann pszichológus, aki negyven éve foglalkozik párkapcsolati kutatással, azt állítja, hogy az egymás iránti harag kifejezése nem jár katarzissal. Ha szabadjára eresztjük legnegatívabb gondolatainkat, akkor csak dühösebbek leszünk.

8. Adnunk kell ahhoz, hogy kapjunk is valamit a partnerünktől.

A fent idézett Gottmann szerint ez a kölcsönösségi elv nem pont így működik: egy jó kapcsolatban a felek nem azért ajándékozzák meg egymást figyelmükkel, idejükkel, szeretetükkel, mert akkor várhatják el, hogy ők is kapnak mindebből, hanem azért, mert számukra ez a természetes: nem várnak semmit cserébe. Persze hosszú távon nem lesz működőképes az a kapcsolat, amelyben csak az egyik fél ad, és a másik nem, és az is elég kérdéses, hogy az, aki semmit nem vár cserébe, valóban elégedett lenne-e, ha nem is kapna semmit – mert, ha így van, akkor az már rég nem egészséges kapcsolat. De egy szeretetteljes légkörben fel sem merülhet, hogy az egyik fél ne akarjon adni. A kérdés inkább az, hogy azért adok-e, mert én is kapni akarok, vagy azért adok, mert szeretek adni.

9. A szerelmi kapcsolatok kimenetele megjósolhatatlan.

Gottman szerint egyáltalán nem az, sőt, számos tanulmány bizonyítja, hogy egy-egy kapcsolat alakulása előre látható – bizonyos mértékig. Maga Gottman saját laborjában képes volt arra, hogy 90%-os találati aránnyal megjósolja, melyik pár fog elválni hat éven belül, és melyik nem. Nem kell ehhez kristálygömb, a lényeg annak megfigyelése, hogy a partnerek hogyan kezelik a konfliktusaikat, és mennyi pozitív illetve negatív megjegyzést tesznek egymásra. Gottman szeretetlaboratóriuma egyébként egy tudományos valóságshow, egy ház, ahol a párokat napi 12 órában figyelik meg a kutatók és értékelik kommunikációs helyzeteiket. (Csak a háló- és a fürdőszoba nincs bekamerázva).

10. Az együtt élő párok az idők során biztosan egyre kevesebbet szeretkeznek.

Gottman szerint ez sem igaz, bár elég gyakran megfigyelhető jelenség. Ő a játékelmélet alapján igyekszik bizonyítani, hogy a pár akkor nem fog sokat szeretkezni, ha van bármilyen negatív költsége annak, ha egyikük nemet mond a szexuális kezdeményezésre. Ameddig a szexuális kezdeményezésre a partner részéről érkező nem költsége kicsit is pozitív (és nem nulla), a partnerek sokat fognak szeretkezni.

Bár itt nem ártana tudni, hogy kinek mi a „sok”, mert ez ugye minden egyes embernél különböző, én leginkább azt gondolom, hogy a mindkét félben meglévő magas libidószint például előfeltétele annak, hogy gyakran kerüljön sor szeretkezésre hosszabb távon, de ha valakit érdekel a játékelmélet felőli megközelítés, a Principia Amoris című könyv 51. oldalán megtalálja. Gottmannak A boldog házasság hét titka című könyve egyébként magyarul is elérhető.