Tudod-e, kit keresel?

Többször volt már szó a tudatos és a spontán társkeresés különbségeiről. Mikor regisztrálunk egy társkeresőre, döntést hozunk, racionálisan elhatározzuk, hogy teszünk valamit pártalálás céljából, például, mert élőben nem nagyon van alkalmunk ellenkező neműekkel találkozni, vagy nem megy az ismerkedés, illetve egyszerűen tágítani akarjuk a horizontot: végül is sokkal több embert elérhetünk így, mint ha csak a mindennapok véletlenjeire apellálunk.

Ha igazán tudatosak vagyunk, még az elképzelt partnerről is írunk: nem csak a lehetséges jelentkezők feladatát könnyítjük meg ezzel, hanem saját magunkat is gondolkodásra késztetjük, szinte rákényszerülünk, hogy megfogalmazzuk, mit és kit keresünk.

Azt viszonylag könnyű eldöntenünk, hogy komoly partnert akarunk-e, esetleg annyira komolyat, hogy még a házasság is benne van a pakliban, vagy valami sokkal kötetlenebbet célzunk meg. Persze nem biztos, hogy életünk nagy szerelme belátható időn belül hirtelen feltűnik a társkeresőn, így elképzelhető, hogy időközben módosítanunk kell a célt. Fordítva is megtörténhet, a könnyed keresés során belebotolhatunk valakibe, akivel hirtelen kezdenek komolyra fordulni a dolgok – noha ez sokkal pozitívabb forgatókönyvnek tűnik, az elköteleződni még nem igazán akaró ember számára ugyancsak nagy dilemma lesz, hogy feladja-e terveit a nagy szerelem kedvéért (mondjuk még körül akarta utazni a világot, mielőtt családot alapít), vagy a nagy szerelmet a tervek kedvéért.

Ha az elején van is elképzelésünk tehát a keresett kapcsolat jellegéről, nem biztos, hogy ki fogunk tartani mellette végig, sőt, minél tovább tart a keresés, illetve minél többször vágunk bele újra, annál valószínűbb, hogy a szándékaink időközben módosulnak – mondjuk épp a megélt csalódások miatt leszünk óvatosabbak bizonyos embertípusokkal, viselkedésmódokkal kapcsolatban.

Biztos arról is mindenkinek van valamilyen elképzelése, hogy milyen embert szeretne maga mellé társnak, de lehet, hogy ez az elképzelés kissé ködös. Elsősorban a lányok szoktak bizonyos bejáratott sztereotípiákat felsorolni arról, milyen fiú felelne meg nekik, pedig korántsem biztos, hogy tényleg a sztereotípiáknak megfelelő egyénekhez vonzódnak. A férfiak, ha lehet, még egyszerűbb stílusban tudják megfogalmazni igényeiket, persze ezek a megfogalmazások inkább karikatúrák, mint komolyan vehető vélemények. De mindenféle sztereotípia jól elfedi azt a bizonytalanságot, ami a legtöbbünkben ezzel kapcsolatban uralkodik. Mert ahhoz, hogy pontosabb fogalmat alkossunk a hozzánk illő, számunkra elérhető és bennünket lehetőleg boldoggá tevő partnerekről, nem kevés önismeret kell.

Az, hogy milyen típusú emberhez vonzódunk a való életben, nem racionális döntésen múlik, hanem főleg azon, hogy mit akarunk (tudattalanul) kompenzálni a gyerekkorunkból, illetve azon, hogy az ösztöneinket uraló ősagyunk, melyről már korábban is volt szó, milyen parancsot ad nekünk, kivel kapcsolatban villan föl a „szeretkezz vele!” vörös lámpája, mielőtt még a tudatunk felfogta volna, hogy milyen helyzetbe kerültünk. Amikor ez a két impulzus, a gyerekkori vágyak és az ősagy parancsa találkozik, és ne feledjük, mindkettő tudattalan, elkezdünk erősen vonzódni egy másik emberhez, ha pedig a vonzalom kölcsönös, egymásba is szeretünk. De egyáltalán nem biztos, hogy az ily módon talált társ jót fog tenni nekünk, azaz boldogok leszünk vele. Van, aki szerint a szükségleteink tudatosítása lehet a boldog párkapcsolat kulcsa, de ha még egy párkapcsolat létrejötte előtt tudatosítjuk magunkban, hogy igazán mire lenne szükségünk, az sokat segíthet a jó választásban.

Csak egy jól érthető példa: a valamilyen szenvedélybetegségben szenvedő szülők gyermekei előszeretettel választanak ugyancsak szenvedélybeteg partnert, mert ismerős számukra a helyzet, a segítő szerepében tudják elképzelni magukat, valamint azt várják, hogy a partner majd feloldja azt a traumát, amit a szülő okozott. Persze a partner is azt várja tőlük, hogy feloldja az ő traumáikat. Ha az, akinek mondjuk alkoholista volt az egyik szülője, tudatosítja magában, hogy neki egy nem szenvedélybeteg partnerre lenne szüksége, akkor máris elkerülhet egy alapvető csapdát – noha még így is előfordulhat, hogy az érzelmei elragadják, és nem tud ellenállni a vonzásnak. Pedig, ha megkérdeznénk, sosem mondaná, hogy leghőbb vágya egy részeges partner mellett leélni az életét: tudatosan ő is a szokásos pozitív tulajdonságokat sorolná fel valószínűleg, de az ösztönös énje nyugodtan szembemehet elhatározásaival.

A tudatos keresés és a netes randizás egyik nagy előnye egyébként, hogy nem vagyunk annyira kiszolgáltatva a tudattalanunk erős impulzusainak, és olyanokkal is kapcsolatba kerülhetünk, akik nem sodornak magukkal első pillanatban. Több időnk marad racionálisan átgondolni, hogy mit szeretnénk egy kapcsolattól, és mit vagyunk képesek és hajlandóak nyújtani. Nyilván így is csak a döntéseink kis része lesz valóban racionális: nem lehet matematikai képletekből levezetni, hogy kivel akarunk szerelmi kapcsolatra lépni, vagy kivel sodródunk ilyesmibe, bár a folyamat belső logikája nagyrészt ismert, mégis megjósolhatatlan és meglehetősen kontrollálhatatlan. De minél több mindent tudatosítunk magunkban abból, ami bennünk zajlik, annál nagyobb sanszunk van rá, hogy valóban ne csak sodródjunk, hanem valamennyire irányítsuk is az eseményeket.

A kérdés tehát, hogy végül milyen partnerre is vágyunk, egyáltalán nem egyszerű. Hiszen a sokak által hangoztatott sztereotípiák és saját, sokszor be nem vallott vágyaink között kell valahogy meghatároznunk, és legtöbbször zsigerből döntünk – naná, hiszen még a menedzserek is zsigerből hoznak dollármilliókat mozgató döntéseket, és csak később keresnek magyarázatot arra, hogy miért pont úgy… Aztán vagy bejön a zsigeri döntés, vagy nem.

Ti mennyire hallgattok a megérzéseitekre, és mennyire próbáltok tudatosak lenni a társkeresésben? Eddig mi volt eredményesebb? Mennyire általános az az ideális partnerkép, ami bennetek él? Vagy teljesen más, mint amit általában emlegetnek?