Valóban segít-e az, ha fiatalon „kiéljük” magunkat?

Egy általános közhiedelmet szeretnék testközelből is megvizsgálni és bemutatni ennek az ellentmondásosságát.

Amikor társkeresőkkel beszélgetek, általában felteszem a kérdést, hogy mi a céljuk ezzel az egésszel, férjet, feleséget akarnak, netalántán valami könnyedebb nexusra vágynak? Gondolhatnánk, hogy a legtöbben az első opciót választják, de bármily meglepő, azért nem mindenki emellett foglal állást. Egyesek kifejezetten azzal a szándékkal kívánnak kapcsolatokat létesíteni, hogy minél több individuális szükségletüket elégítsék ki, lehetőség szerint kellő mennyiségű szexuális tapasztalattal fűszerezve. Ez általában azoknál a férfiaknál van így, akik esetleges korábbi kudarcaikból fakadó hiányaikat igyekeznek ily módon kompenzálni (természetesen az örök evolúciós a „férfiak szexet” a „nők szerelmet” akarnak közhellyel megtoldva)

Vannak, akik egyfajta „párkapcsolati prevenciónak” állítják be hódítási hadjáratukat, meglehet valós feltevésekre, hiedelmekre, nem önmentegetésükre alapozva teóriájukat.

"Most kell csajoznom, pasiznom, mert mi lesz, ha akkor jön rám, amikor már családom lesz és két gyerekem? Akkor rúgom majd fel az otthon békéjét holmi kalandozásért? Most kell kiélnem magam, nem húsz év múlva!"

Bármennyire is hiszünk ebben az érvelésben, a kutatások ennek pont az ellenkezőjét mutatják. Az derül ki, hogy a tizennyolcadik életév, jogilag felnőtté válást jelentő fordulópontja és az első házasság vagy élettársi viszony megkezdése között „szerzett” szexuális partnerek magas száma egyértelműen növeli a hűtlenség házasságon belüli valószínűségét.

Meglepő?

Mi lehet ennek az oka? A társválasztási kritériumok elszegényedése, elszemélytelenedése? A szexualitással összefüggő hitrendszer átalakulása? A szokások megváltozása? A személyiség pszichopátiás vonásokkal való gazdagodása? Sok mindennel lehet érvelni, de kétségtelen, hogy ugyanez megfigyelhető az elköteleződés kapcsán is: minél több futó viszonyunk van az első igazán komoly „igen” előtt, annál jobban csökken az elköteleződési hajlandóságunk. Persze ez az összefüggés a másik oldaláról is igazolható: aki alapvetően elköteleződési problémákkal küszködik, szívesebben választhatja a látszólag „tartalmatlanabb” légyottokat és szeretői státuszokat.

A kor szerepe másban is markánsan megjelenik, a következő fordított arányosság látható: a külső kapcsolat létesítésének valószínűsége annál nagyobb, minél fiatalabb valaki házasságkötésekor. Tehát lehetséges az is, hogy a „kiélés” helyénvalósága helyett inkább arra érdemes hivatkozni, hogy a túlzottan korai, adott esetben kiforratlan párválasztási preferenciák, ötvöződve a sokszor már tinédzserkorban elinduló szerelmi kapcsolatokkal, okozhatnak a későbbiekben problémákat.

De itt sem biztos, hogy a megoldás az, hogy szert kell tennünk minél több egyéjszakás kalandra, hanem inkább alakítsunk ki egy reális önismereti tudást annak érdekében, hogy választottunkat ne akarjuk majd a későbbiekben lecserélni valaki másra.

Valahol érthető, hogy rengeteg impulzus ér minket, amik arra buzdítanak bennünket (főleg férfiakat, akik között még szégyen is lehet az, ha nem mutatunk fel bizonyos „számokat”), hogy szakítsunk a monogámia és a megállapodás „unalmas” és munkás hétköznapjaival és válasszuk helyette az extázis és örökfiatalság elixírjét, amit meghúzva (nem véletlenül használom ezt a kifejezést) újabbnál-újabb ingerek kereszttüzében izzíthatjuk fel véget nem érő fiatalságunk pislákoló lángjait. Egyszer eljuthatunk odáig, hogy belefáradunk ebbe a nagy igyekezetbe, vagy, ahogy a nagyok mondják: kiégünk.

Hadd szóljak erről is néhány szót. Nem más ez szerintem, mint egyfajta „habituálódási folyamat”, nagyjából olyan, mint, amikor a szexfilmet már csak a story kedvéért nézzük. Nem hat ránk semmilyen újdonságértékkel, miközben függőjévé válunk az örökös stimulációnak.

Férfiként persze nem hagyhatom ki azt az önvallomást sem, hogy van valami íze és művészete annak, ahogyan egy nőt meghódítva eljutunk az első randevú kellemes feszengésétől a hálószoba legmélyéig. Csak nem mindegy az, hogy a folyamat végére képesek maradunk-e érzékelni a Nőt annak teljes valójában, vagy testének határait centizgetve hasonlítgatjuk magunkban ahhoz az előző kétszáz delikvenshez, akiknek már pár hete lejárt a szemünkben a szavatossága. Én kérek elnézést.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu