* common.systemMessage *
Rendben
Mégsem
Írta: Verticordia , dátum: júl 18, 2015 , rovat: Párkeresés | 1 komment
Régen írtam már az első randik különleges problémáiról, és a napokban a kezembe akadt egy cikk, amelyben amerikai nők vallottak arról, hogy szerintük kinek kellene fizetnie az első randin. A jelek szerint minden megkérdezett szingli nő kifejezetten jó állással és nagy magabiztossággal volt megáldva, mert nagyrészt arra szavaztak, hogy vagy megosztva kell fizetni, ki-ki alapon, vagy az fizessen, aki a meghívást kezdeményezte (tehát az öntudatos nő, aki randira hív egy férfit, fizessen is, mint a katonatiszt), vagy legalábbis fel kell ajánlani, hogy fizetjük a részünket, aztán a pasi viselkedésének fényében vagy sor kerül erre, vagy sem.
Egy olyan hozzászóló volt, aki ugyan teljesen függetlennek és egyenrangúnak tartja magát, mégis kijelentette, hogy valamilyen okból kifolyólag az összes olyan kapcsolata, amely nem úgy indult, hogy a férfi fizetett az első randin, rossz véget ért.
Idehaza a nők még sokkal inkább arra vannak szocializálva, hogy első randin meghívják őket (persze, arra is, hogy ne ők kezdeményezzék a találkát), de ez a hagyomány igencsak fellazulóban van. Ahogy egy régebbi posztból kiderült, bizonyos körökben rettegni szokás a magas fenntartású nőktől, akik kifejezetten utaznak a drága első randis vacsorákra, hogy utána ne adjanak semmit cserébe... És az olyan fiúk, akik azt gondolják, hogy egy drága vacsoráért cserébe szex jár, ezen igencsak fel vannak háborodva.
Pedig az egész kérdés nem annyira bonyolult... Azzal például, hogy nem drága helyen találkozunk először, máris kiküszöbölhető, hogy valaki becsapva érezze magát. Aki úgy gondolja, hogy pénzért cserébe szex jár mindjárt első alkalommal, az keresse fel a hivatásosokat, ott nem érheti csalódás. De egy normális ismerkedés esetében ilyesmit elvárni nagyon is bunkó dolognak számít. A párkeresés nem üzlet, minél kisebb szerepe van benne a pénznek, annál jobb. (Persze tudom, hogy kissé naivnak tűnök ezzel, de az egyenjogúság nevében így gondolom.)
Szerintem első randin, főleg, ha kifejezetten a fiú győzködte a lányt, hogy üljenek be valahová, tényleg alap, hogy a fiú fizessen. Olyan helyre beszéljék meg, amely nem túl drága, egy kávét vagy egy üdítőt azért csak ki tud szenvedni magából mindenki. A lány se kapjon vérszemet, és ne rendelje meg a fél süteményes pultot, vagy, ha mégis, akkor ne várja el, hogy a partnere fizesse a cechet.
Ha a lány választotta a helyet, és az kifejezetten drágább kategória, akkor viszont fizessen ő, de sokkal elegánsabb megoldás, ha eleve nem alázza meg a fiút azzal, hogy olyan helyre akar menni, amely nem a srác pénztárcájához illik. A legtöbb pasit még mindig úgy nevelik, hogy az ő feladatuk a kezdeményezés, a meghívás. Lehetünk nagyon öntudatos feministák, de szerintem leállni hosszasan vitatkozni egy hímnemű egyeddel arról, hogy mégiscsak ki akarjuk fizetni a saját kávénkat, vagy az övét is, és ezzel vérig sérteni, kicsit sem elegáns vagy bölcs megoldás.
A második randin (ha lesz) már könnyebben felajánlhatjuk, hogy fizetünk, vagy megosztjuk a költségeket: vannak férfiak, akik ezt szívesen veszik, és ezzel elismerik, hogy nem szorulunk rájuk, sőt, értékelik a függetlenségünket, de olyan régivágású úriemberek is akadnak, akiket nem lehet meggyőzni arról, hogy ne fizessenek... Akkor hagyjuk őket fizetni: nem egy ilyen ismerősöm van, és egyik sem hímsovén, egyik sem nézi le a nőket, és nem vár cserébe szexet azért, ha meghív egy italra.
Szerintem a legfontosabb, hogy józan keretek között maradjunk, és tudjuk nagylelkűek lenni, de a nagylelkűséget elfogadni is. Ha egy barátnőnknek megengedjük, hogy meghívjon, vagy ő megengedi nekünk, hogy meghívjuk, akkor a férfiakkal miért kéne másképp viselkednünk? A kicsinyes, smucig alakoktól viszont mindenképpen meneküljünk: aki már egy első randis kávén is spórol, attól sok jót nem lehet várni. Ugyanúgy nem vet jó fényt egy nőre sem, ha túl drága dolgokat rendel.
Később, mikor már jobban megismertük egymást, anyagi helyzetünktől függően megegyezhetünk abban, hogy fele-fele arányban fizetjük-e a közös programokat, vagy az tesz be többet, aki jóval többet keres. Mert a fele-fele sem feltétlen igazságos... Persze az állandó számolgatás, kalkulálás megintcsak elronthatja a kapcsolat hangulatát, kivéve, ha mindkét fél kifejezetten a fogához veri a garast, és csak olyannal érzi jól magát, aki hozzá hasonlít.
Az első randis hozzáállásból sokminden kiderül - ha például valaki kifejezetten arra pályázik, hogy ne kelljen meghívnia a nőt még egy pohár vízre sem, mert ő sose megy kávézóba, vagy inkább sétál egyet étlen-szomjan, arról sejthető, hogy nem az a nagylelkű típus.
Nem kifejezetten első randis téma, de az is zavarbaejtő, ha az egyik fél nem kér semmit: meghív egy lányt egy kávéra, de magának nem kér se italt, se ételt... Lehet, hogy valóban nem szomjas, de ezzel mégis azt a benyomást kelti, hogy sajnálja a pénzt, és kellemetlen helyzetbe hozza a partnerét, mert akkor végképp nem várhatja el az ember a másiktól, hogy fizesse a cechet, ha ő maga nem is fogyasztott. Aztán arra is következtethetünk ebből, hogy az illető mennyire egészségmániás, esetleg még le is fog szúrni, mert olyan egészségtelen dolgokat iszunk, mint a kávé, sőt, még sütit is kérünk, pedig nem vagyunk pehelysúlyúak?
Vacsorázni végképp ne hívjunk úgy valakit, hogy mi nem akarunk enni...
A kellemes első vagy sokadik randis hangulathoz - szerintem - mindenképp hozzátartozik a nagylelkűség és a lazaság. (Ha még nem vagyunk elég lazák, ezen is dolgozhatunk.) Némi hedonista jellemvonás sem árt: hiszen legtöbbünk olyan partnert keres, aki élvezi az életet... Nem feltétlen habzsolja, de tudja értékelni apró örömeit is. És nem csak sárgarépát eszik és csapvizet iszik... Bár nyilván a szigorú vegánok is megtalálják a nekik való partnert...