Amikor egy pár újra kell, hogy tanulja a „randizást”

A randizást leginkább olyan időtöltésként határozzuk meg, ami magától értetődően arra utal, hogy az ebben résztvevő felek egyedülálló személyek, akik azzal próbálkoznak, hogy megismerkedjenek egymással. Tehát két kóválygó bárányka jut eszünkbe, akiket az Isten is arra ösztökélne, hogy terelődjenek már végre egy irányba és kössék össze az életüket, essen már meg velük az a hívogató „L’amour”.

Ugyanakkor, néha elfelejtjük, hogy a rendszeres randizás egy kapcsolatban élő két embernek minimum ennyire fontos elfoglaltság kéne, hogy legyen.

Miért is? Csak, hogy három érvet említsek:

1. A párkapcsolat egy rendszer. Ha nem teremtünk lehetőséget arra, hogy éltető energiákkal tápláljuk, akkor előbb-utóbb nem lesz miből fenntartani a belőle kinyerni kívánt „mosolygós jóllétet”.

2. Egy kapcsolat természetes velejárói a konfliktusok, feszültségek, összecsapások, erőpróbák, a komoly felelősségből származó terhek és kötelezettségek. Mindemellett, ha nincs egy párnak hetente legalább két órája arra, hogy csak egymásra figyelve, kölcsönösen töltődjenek, és pozitív élményeket szerezzenek maguknak, akkor a kapcsolatuk is nagyobb eséllyel indul el a „kiégés” felé.

3. Egykor férfi és nő találkozott, ma már lehet, hogy csak szülők és házastársak (gazdasági alapon) léteznek, miközben egy kapcsolat stabilitását és alapját pontosan a férfi-nő minőség egészséges jelenléte adná meg. Hogyan lehet ezt fenntartani anélkül, hogy rendszeresen energiát áldoznánk arra, hogy férfiként és nőként találkozzunk egymással?

A probléma nem is az újdonsült pároknál, inkább a hosszú ideje élettársi, vagy házassági viszonyban élőknél szokta felütni a fejét, leggyakrabban akkor, amikor bekerül a képbe egy, az életüket teljesen átalakító és az alkalmazkodás felső fokát megkövetelő személy: az újszülött gyermek.

Mi szokott történni ilyenkor?

A szerepek természetesen módon átalakulnak és előkerülnek a szülői feladatkörök az ezzel járó szemlélettel és hozzáállással. A nő elsősorban anyává válik, a férfira pedig a pénzkeresés feladata hárul. Jó esetben, a férfi partner apaként a gyereknevelésben és az anya sem feledkezik meg női mivoltáról, sokszor azonban nem ez a helyzet. A nő elsődlegesen anyává válik, a férfi elégedetlen amiatt, hogy nem éri el őt úgy, mint annak előtte, a nő meg azért támaszt felé egyre keményebb elvárásokat, mert nem eléggé vonódik be az apai feladatkörökbe.

Ennek természetesen sokféle forgatókönyve lehet, az események egymást követő sorát azért egyszerűsítettem le, hogy könnyebben tudjunk asszociálni a minket körülvevő tapasztalatokra.

Mit szokott mindez eredményezni?

Ellehetetlenülést, illetve azt, hogy a két felnőtt két egymástól független életet kezd el élni. Már nincsenek közös vacsorák, séták, cirógatások, nem mennek el együtt bulizni, színházba, vagy legalább egy szombat esti moziba azok, akik egykor így találták meg az utat egymáshoz. Vannak, akik már azt sem tudják, hogy ki él mellettük.

Mi lehet ilyenkor a megoldás?

Konfrontálódni és kiönteni a szennyest? Minek? Így is a változásból fakadó konfliktusok vezettek el odáig, hogy nem jön létre kapcsolódás a férfi-női dimenziók között.

A megoldás nagyon egyszerű: randizni kell újra egymással! Előkeresni a csinos, piros kis bugyit a szekrény mélyéről, belőni a sérót, megborotválkozni, megfogni egymás kezét a vízparton és megtanulni, hogy mit szeret a jelenben a velünk egy fedél alatt élő „idegen”. Legalább heti szinten 1-2 alkalmat szánni erre és színeket vinni abba a kapcsolatba, amiben a szép és romantikus már csak egyvalami: a neve, de az is csak azért, mert emlékeztet az oltár előtt kimondott igenre.

Gyakori probléma ez, és azt hiszem, más megoldás nemigen létezik. Ugyanis, ha elfelejtettük milyen egymás mellett forró szeretőnek, szabad gyermeknek, vagy akár gáláns hódító lovagnak lenni, akkor talán az sem tűnik fel lelki szemeink előtt: mi volt az izgató és kalandos abban, amikor dobogó szívvel és egy kamasz kíváncsiságával vegyes stresszben ácsorogva vártuk, mikor fordul be a sarkon az a valaki, akinek az arcát most belülről kifelé számolva a negyedik ujjunkra felhúzott gyűrűn kívül semmi sem eleveníti fel előttünk. Feltéve, ha egyáltalán hordjuk még eme becses ékszert.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu