Légy egy kicsit kiszámíthatatlan!

Megbízhatónak lenni jó, kiszámíthatónak nem igazán. Mégis sokan vannak, akik keverik a két dolgot, sőt büszkék arra, hogy ők aztán senki számára nem tartogatnak meglepetéseket. Olyan egyszerű gyerekek, mint a faék, nem kell sok tudomány hozzá, hogy megfejtsük őket.

Csakhogy mennyi esélyed van, hogy felfigyeljenek rád, ha totálisan kiszámítható vagy, és már akkor tudják az ismerőseid, mit fogsz tenni, amikor te magad még ki sem gondoltad?

Persze a kiszámíthatóság problémája elsősorban a férfiakkal kapcsolatban merül fel, akik szerint a nők már csak természetüknél fogva is kiszámíthatatlanok... Noha ez durva sztereotípia, nem tagadhatjuk, hogy avatatlan szem számára a női gondolkodásra jellemző bakugrások és a látszólag ok nélküli hangulatingadozások meglepetésről mindig gondoskodnak. De a meglepetés az élet sava-borsa, így aztán kell is ahhoz, hogy egy kapcsolat ne fulladjon be.

Már a csábítás maga akkor működik igazán, ha tele van meglepetésekkel. Vagy némi bizonytalansággal. Mindenki szereti, ha kedvelik, de sokkal izgalmasabb egy kicsit tipródni, vajon tényleg kedvelnek-e, és mennyire, és ez a kedvelés milyen természetű, mint elkönyvelni, hogy annak az illetőnek ott kocsányon lógnak a szemei, és már kínos, hogy mennyire bámul...

Korábban is írtam már arról, hogy ajtóstul a házba rontani, és főleg: könyörgő vagy nyomulós stílust felvenni mennyire nem nyerő. Azok a férfiak tudnak viszonylag könnyen csábítani, akik ismerik a húzd meg-ereszd meg játék szabályait. Nem kell ezeket a szabályokat szeretni, de sajnos tény, hogy az egyenes beszéd a társkeresés világában nem a legcélravezetőbb, főleg nem a kezdeti szakaszban. Igen ritka, hogy a szimpátia annyira egyértelműen kölcsönös, hogy egyik félnek sem kell játszmáznia – ilyen esetekben nincs is szükség külön csábítási protokollra, mert minden megy magától... De, mint említettem, ez ritka.

Ha valakitől egyértelműen pozitív jelzéseket kapunk, akkor – amennyiben az illető szimpatikus –, örülünk neki, és talán elég hamar napirendre térünk a dolog felett. (Kivéve, ha annyira vonzó a személyisége, hogy már pusztán ezzel meghódított minket.) Ha azonban bizonytalanok vagyunk abban, hogy a másik valójában kedvel-e bennünket, akkor elkezdjük értelmezni a viselkedését. Elkezdünk foglalkozni vele, gondolunk rá, figyeljük, próbára tesszük. Foglalkoztat bennünket, és ezzel gyakorlatilag nyert ügye van, mert belesétáltunk a csapdájába. A nagy truváj az, hogy elérjük: emlékezzenek ránk és foglalkozzanak velünk gondolatban. Aztán másképp is. De az első, hogy le tudjuk-e kötni a másik figyelmét annyira, hogy ne menjünk ki a fejéből.

Erin Whitchurch és kollégái nem elégedtek meg a csábítás eddig írott kézikönyveinek lapozgatásával, inkább 47 diáklányon tesztelték, hogy mennyire fontos tényező a bizonytalansági faktor érdeklődésük felkeltésében. Minden diáklánynak azt mondták, hogy néhány egyetemista fiú látta a Facebook profilját, és pontozták őket aszerint, hogy mennyire tetszett nekik, amit láttak. (Már ez is épp elég ahhoz, hogy a lányok érdeklődését felkeltse... mert persze mindenki tetszeni akar.)

Három csoportra osztották a lányokat. Az első csoportnak azt mondták, hogy négy olyan fiút fognak mutatni nekik, aki nagyon kedvelte a profiljukat. A második csoport tagjainak azt, hogy a négy fiú, akinek a profilját megmutatják, csak közepesen helyesnek tartja őket, a harmadik csoport tagjait meg teljes bizonytalanságban hagyták a fiúk értékelését illetően. Aztán megmutatták minden lánynak ugyanazt a négy helyes, valóságban nem létező egyetemista fiúprofilt, és megkérdezték tőlük, hogy kivel randiznának közülük.

Nos, a kölcsönösség elve természetesen működött: azok, akik úgy gondolták, hogy a fiúknak nagyon tetszenek, nagyobb arányban akartak volna randizni, mint azok, akiknek azt mondták, hogy a fiúk csak közepesen vonzónak találták őket. De a leglelkesebbek a harmadik csoport tagjai voltak: éppen azok, akiket bizonytalanságban tartottak afelől, hogy mennyire tetszenek a fiúknak. Mivel fúrta az oldalukat a kíváncsiság, hogy széna-e vagy szalma, illetve melyik lehet széna, melyik szalma, és vajon eltalálják-e annak a személyét, akinek igazán tetszenek, a srácok elkezdték őket foglalkoztatni...

Nyilvánvaló tehát, hogy a titokzatosságnak, a kétértelműségnek manipulációs ereje van – így aztán nem érdemes túl gyorsan kiteregetnünk a kártyáinkat. Főleg, ha nagyon tetszik valaki, ne rontsuk el azzal az összhatást, hogy túl hamar túl egyértelműen fejezzük ki a szándékainkat, meg sem adva a lehetőséget arra, hogy egy kis bizonytalansággal megbolondítsuk a történetet.

Ez nem jelenti azt, hogy semmilyen módon ne mutassunk érdeklődést – csak ne vigyük túlzásba rögtön az elején. Tartogassunk meglepetéseket, ne legyünk kiszámíthatóak. Ha a célunk egy nekünk tényleg tetsző ember figyelmének felkeltése, akkor nyugi, nincs ezzel a módszerrel semmi gond, és később az illető se fogja a szemünkre vetni, hogy milyen szemetek voltunk, mert egy kicsit játszottuk az eszünket. De olyannal csak gyakorlásból ne játsszunk, akitől valójában semmit nem akarunk. Érdeklődést színlelni és utána visszavonulni már elég necces, ezt nem ajánlanám senkinek.